Napló Zabhegyezőmnek
Az mekkora baromság, hogy a Zabhegyezőből Rozsban turkáló lett, nem? Gyerekkorom egyik meghatározó könyve, azóta kétszer tuti elolvastam, most meg hangoskönyvben is rátaláltam, úgy is marha jó. Mert ugye olvasok, amióta zero a Cukibirodalom az életemben. Így jutott eszembe az az idézet, ami egész gyerek,- és fiatalkoromat végigkísérte.
„A felnőttek iszonyú rondák ha tátott szájjal alszanak. A gyerekek nem. A gyerekek klasszak. Összenyálazhatják a párnát, és még akkor is klasszak.” (J.D. Salinger; Zabhegyező)
Azt hiszem gyerekként a könyvek voltak a (már nem) használt szerek helyett jelen az életemben. Az állandó rettegés egészen kicsi korom óta, a paplan alatt zseblámpával olvasásba menekülve, ahol együtt izgultam Atreyu-val és zokogtam halomra magam amikor elpusztul a ló a mocsárban, ugye ti is emlékeztek a Végtelen történet két különböző színnel szedett kiadására? Magam köré emeltem a paplant és megszűnt a bántalmazó család, elfelejtettem a pofonokat, ütéseket, a mások előtti szétalázásomat, ahogy a nevelőapám odavágta két ütés között a vezetéknevem undorodva, ezzel is tudtomra adva, hogy nem oda tartozom, és alapvetően nem érek neki egy fillérrel sem többet egy mosogatórongynál.
Pontosan ezt a mintát tudtam előkapni azokban a teljesen lehetetlen párkapcsolati (nem az) helyzetekben, amikor a szarrá alázásomnál már nem volt lejjebb, se tovább, semerre, teljes zsákutca és természetesen másolva a saját mintámat magam előtt hengergetve, évről, évre lehoztam ugyanazt a sztorit.
Mindig, és semmiből nem tanulva. Nem teljesen értek egyet azzal a gyűlések szerte visszatérő motívummal, amikor a függők magukról úgy beszélnek, ó persze, hát a partneremet is okoltam a saját piálasom miatt, holott arról egyedül én, csakis én tehetek (hello önsajnálat, önostorozás kedves haverek függőknél, hellohello). Én nem így érzem. Amikor már az aljától is lejebb fuldokoltam és még oda is utánam rúgtak, mondjuk egy, ja, nem hívtam rád a mentőt, edd meg amit főztél hozzászólással, akkor nagyon nem úgy gondolom, hogy a másik fél nincs benne vastagon, a kialakult fostenger fenntartásában.
Mert de.
Onnan nézve is függőségi viszonyról beszélünk, esetemben K egész egyszerűen ebben teljesedett ki, hogy engem és a világgal való szembehelyezkedésemet okolhatta minden, szerinte oly borzalmasan rettentő nyomoráért. Odaképzelődte, hogy neki milyen rossz, sőt szörnyen elviselhetetlen az élete. Miattam. Mert hát szinte semmink se volt. Ja, de. Mindketten jól kerestünk, azt csináltuk amit szerettünk, úgy és akkor sportoltunk, főztünk, szexeltünk amikor csak akartunk, a boltban az árakat soha meg nem nézve vásároltunk.
És mégis gyilkoltuk egymást. A kapcsolódásunk utolsó évében már semmi mást nem láttam a szemében csak undort, ahogy ez az undor erősödött és egyre többször kifejezésre került, én úgy rántottam magamra sorra a pia mellé
a kratomot, stimulánsokat, benzot, fájdalomcsillapítót, sőt, ha hozzájutottam még a Tramadolt is bezabáltam alkohollal keverve természetesen, azért.
Hogy ne-érezzek-semmit. Mindegy mi lesz, csak én szűnjek meg létezni ebben a dimenzióban, így további okot adva arra, hogy engem szégyellni lehessen teljes mellszélesseggel. Az a nő, aki határozottan tudta, nem akar már felnőtt fejjel soha többé összeköltözős kapcsolatot, az a nő bedőlt a saját agya megtévesztő döntésének: ja, ha engem ez a pasi ennyire akar, hogy még nyolc hónap elteltével is utánam jön a futóversenyemre, sőt ő maga is felkészül, pedig 30 éve még a busz után se, egy métert se, meg bárhová odakoslat, emailezik, üzen, tesz, nyomul, harcol, akkor engedek neki. Ilyen még úgysem volt, gondoltam, hogy valaki tisztán egyenesen engem akart volna. Hát jól beszoptam.
Nem ismertem fel ott, és később is csak nagy nehezen, hogy semmi másról nem szólt a sztori, csak a birtoklásról. Ami az évek alatt teljes elnyomássá alakulhatott át, így felépítve bennem a Viszlát és kösz a halakat, én elhúztam Narniába reakciómat. Borzalmas volt. Innen nézve tényleg egy óriási csoda, hogy életben maradtam.
Azt hiszem 48 éves koromra elmondhatom, hogy a függőségek legszínesebb palettáját sikerült végigpipálgatni bezárólag a társfüggésig. Amikor meg ott hagytak, olyan fájdalmat éreztem, aminek fizikai vetülete volt.
Fájt, hogy nem aláznak tovább, remek! Zsigereimben tépett a szar és a kivert kutyánál is mélyebbre süllyedtem könyörögve, hogy jöjjön vissza, kérlek, ó gyere vissza és üss, vágj tovább, még mindig van bennem pár csepp önbizalom meg tartás, na pont oda lehetne célozni kedves. Hiszen én ezt érdemlem. Ezt tanultam meg gyerekkoromban.
Nem igaz tehát szerintem az, hogy az alkoholista gyenge és maga tehet a maga nyomoráról. Csakis. Az én példám mutatja, vannak emberek, akik ebben ki tudják élni magukat, mert amíg a másikat gyilkolják, addig a saját nyomorukkal nem kell foglalkozni. Hiszen ott amúgy náluk minden rendben, mondhatni tökoké. Hát hogyne.
„Az olyan ember, aki használja az egóját, úgy értem, az igazi énjét, nohát, az olyan ember egy másodperc időt se tud szakítani magának semmiféle hülye hobbyra. – Zooey hirtelen elnémult.” (J.D. Salinger; Franny és Zooey)
Amikor ide jutottam a Glass család számomra legkedvesebb könyvében anno, emlékszem én is elnémultam. Napokra. Tényleg. És azt hiszem most értettem meg, miről írt Salinger.
Valamit csinálni, nem lehet csak úgy hobbiból. Ahogy józanodni sem lehet olyan ímmelámmal. Bele kell pakolni a melót és menet közben szinte semmit nem látni a jutifalatból. Csak nyomtam, nyomom a dzsungelharcot és néha beesik a napfény a számba. Ahogy Franny mormolja az imát a kanapén.
2023 Június