Ó hát nem véletlenül használtam ezt a szót, egyrészt mert tudom, hogy imádtok rajta csámcsogni, – láttam ám, hogy ki lájkolta és ki küldött ölelkét 🙂 -, másrészt, mert ott, adott pillanatban és pár napig, az eseménynek nem volt még meg a saját neve.
Amit én adok neki.
Vissza is eshettem volna,– teljesen.
Az itt, a nagyon nagy különbség, hogy rohadtul nem akarok.
Mint egy macska, játszom a gombolyaggal két hete a fejemben, hogy mi vezethetett el egy ilyen erős mélypontig: és azt hiszem kezdem összerakni az egészet a kirakóstáblán.
Valahol a tavalyi év felénél, az után, hogy hónapokig kinn aludtam a kertben, nyomtam a diétámat, számoltam a kalóriát, főztem magamnak, toltam lefelé a súlyom, egyszer csak, valamikor a nyár közepe, vége felé elkezdett esni az eső és baromi hideg is lett.
Beköltöztem a házba, és nagyjából azóta nem is láttam a kertet.
Akkoriban még egyáltalán nem voltam zérón, csak a stimuláns és az alkohol, meg durvább opioid szarok lettek ugye szépen egyesével letéve.
Az elején szedtem antetilt is egy ideig, aztán benzot ugye, és az antidepresszánsok, szóval a sok összevissza hatás és mellékhatás közben, eléggé küzdöttem, nem voltam képes elkülöníteni a mi mire reagál szarult, és nem, a dokik sem tudják megmondani olyankor a tutit. Ne legyenek ilyen álmaitok.
Emiatt jutottam oda szépen lassan, hogy akkor nézzük már meg, hogy milyen az a totál zero, és valahol szeptember környékén, amikor engem azonnal elkap a Karácsony, szülihónap és dejó jön a tél hangulata, addigra lepakoltam mindent, de úgy, hogy még vitamint se szedtem egy erős fél évig.
Hát, innen visszanézve elég hülye döntés volt, de abban továbbra is száz százalékig hiszek, hogy azt ami a fejemben van én érzem, a mellékhatást én érzem, a valaminek a hiányát én érzem, e mellett most már az utolsó leheletemig kitartok.
Mert annyiszor kaptam dokiktól azt vissza, hogy az nem lehet, hogy hagyom inkább a picsába az egészet és igenis megtanulom magam gyógyszerezni.
Ez nem az én kitalálmányom, nem a fekete piacra ballagok le tiltott szerekért, a pszichiáteremmel együttműködve és általa támogatva történik a dolog.
Egyszerűen az van, nekem kell felismerni azt, amikor csúszom bele a mániás szétpörgésbe és azt, amikor elfelejtem használni a testápolómat és megszakad a tudok magamnak főzni folyamata is.
Ott van az a pont, amikor elindulok lefele.
Ennyire erősen elkülönül, ahogy szakaszokban érzem magam.
Nem tudom most eldönteni, hogy nem akkor vagyok-e egész véletlenül szarul amikor azt hiszem, hogy jól vagyok, de egy dolog biztos, nagyon oda kell figyelnem mostantól a túlterhelésre, mert ez történt, nagyon durván túlnyomtam magam ezzel az afrikai turnéval.
Meg a többivel körítve.
A dolog úgy kezdődik, hogy a pandémiát követő első,- és második évben sem tudtam újraindítani a saját vállalkozásom rendesen, így hiába nyomom amit tudok egyedül mint állat, amit megkeresek lófaszra sem elég állapotában tengődtem már egy jó ideje.
Amikor ez kezdett volna helyre állni, na guess what, persze, hogy elmegyek bamakózni és nyakamra rántok egy nulla forintom van állapotot megint, haldoklik a kicsi kutyám és még kibaszott tél vége is van, mindmeghalunk, meg a „szar se jó”, hiába adagolom ezt az agyamnak egy ideje.
Választottan egyedülállóként, nagy magányomban.
Szép volt, ülj le egyes, vagy hogy kell ezt mondani.
Nem figyeltem oda rá, hogy ez sok lesz, szorongani már Afrika előtt biztosan elkezdtem. Itt kicsit most nem annyira mókás, az ami nem öl meg az megerősít sztori, habár ki fogok tartani, hogy ez az életem egyik legnagyobb alapigazsága, amit felismertem.
Írtam róla, hogy csak akkor ér, ha tisztán nyomom és felfogom, hogy mi történik a „great depression” halódások közepette is.
Készültem én a Fruzsi halálára, már egy éve forgattam a fejemben és barátkoztam a gondolattal, de amikor beütött, akkor ott volt egyszerre minden. Indulnom kellett volna egy nagymelóra Krakkóba, a munka átadása aznap büntetést von maga után, amit azonnal meg is kaptam, báááámmmm, én fizessek jópárszáz eurót a halott kutyámmal a kezemben.
Az amúgy sem, semennyire sem rózsás anyagi helyzetemre.
Kezemben a kicsi testével üveges szemmel álltam itthon, először sírni sem igazán tudtam, annyira belefagytam a még rám erős hatással lévő rally alatt megtapasztalt szorongással kevert azonnali gyász érzésbe.
Ami gyászfolyamat ugye, már jó pár hónappal azelőtt elindult.
A dolgok ilyetén alakulása közben eljött a pont, hogy AZONNAL ki akartam szállni, semmi mást nem akartam, csak NEM LENNI, kész ennyi.
Emiatt történt az, hogy a borra, ami jó ideje a hányást juttatja amúgy eszembe és egy percig sem vágyom rá, sikerült rászedtem a mindent is, ami innen nézve gáz, amonnan nézve meg pont az mentett meg, de ne csinálja senki utánam, természetesen.
Mert elaludtam.
Egyébként előre gondolkodva írattam altatót, hogy ha nagy szarban leszek, vártam erre, akkor inkább gyorsan átalszom magam a holnapba, mintsemhogy igyak, de azon a ponton, egyetlen pillanat alatt borult fel minden. Nem ittam sokat, visszaszámolva másnap délben meg már ment a lefolyóba az összes tavalyi maradék, meg a maradék pár doboz sör amit vettem, dehhh sikeresen rászedtem amit leltem: emiatt esett ki egy nap, és emiatt NEM TUDTAM semmit szerezni, hogy belehúzzam magam a további őrületbe, valami amfetaminos észvesztéssel.
Winwin.
Vagy: mittudomén.
Visszaforgatva az egészet tudom, hogy így egyszálmagamban esélyem nem volt, egyetlen dolog mentett volna ott és akkor meg, ha akkor tényleg olyan van velem, itthon, aki vágja ezt az egészet és fogja a kezem, meg távoltartja a pohártól.
Ámde nem ez történt.
Ami viszont most van, az az egyik legérdekesebb dolog, ami eddig az életemben történt velem.
Olyan, mintha egy abroncs került volna le a mellkasomról, az agyamról meg egy pánt, és elkezdem azt érezni, hogy kapok levegőt.
Elszámoltam én ezt, el, de nagyon el.
Sok volt. Az sem száz százalék még, hogy a hátam mögött lévő közel fél év nem derpesszióban telt-e, és most jön a valamivel jobb kevert, hipomán szakasz, nem tudom.
Most tényleg nem tudom.
Ami viszont biztos, hogy napok óta minimum öt kilométereket megyek a bullal, megszűnt bennem egy félelem, egy szorongás, amit érdekes módon pont a Fruzsi váltott ki, és volt velem ez a szorongás 17 teljes évig. Folyamatosan.
Verekedős grumpy old lady-be nyomta, sose életében nem szeretett egyetlen másik állatot sem, emberekkel is úgy barátkozott amikor neki napközben pár percre szüksége volt rá, és ott volt a vége.
Néha a miheztartás végett hogy hagyjam békén, engem is „megharapott”.
Császtok elmentem aludni.
Így telt el 17 év mindenkit kerülgető kutyasétáltatásokkal, nehézkes kijutással a kapukon a két kutyával és igen, eljutottam oda, hogy be kell lássam, a két kutya dologgal és túltoltam magam.
Olyan ez, mint amikor a drága papa meghalt, morcos, maga módján erőszakos székely parasztember 92 éves korában, aki még halála előtt is rászólt anyámra, hogy hol a helye, meg neki mihez van joga.
Minden hülye tulajdonsága ellenére szerettük, az egész család szerette őt.
Egy héten belül halt meg, szokásos öregkori elesik, és már onnan nem volt felépülés történetben, és amikor elment, szerintem az egész család érzett egy kis megkönnyebbülést.
Fruzsi már 100 felett volt ha emberi idővel számolunk, és ily módon még ha jártuk is a mezőt, meg a kutyasulit mindent hétvégén, az elmúlt egy felépülési évem hátterében VÉGIG ott húzódott, hogy nagyon közeledik a halál.
Én küzdök a saját démonjaimmal, a vegyszerekkel, az agyammal és közben benne vagyok, mélyen benne, egy már előzetesen elindult gyászfolyamatban.
És ezt kifelejtettem a pakliból.
Teljesen.
Most olyan őszinte leszek itt, amilyen talán még sosem voltam.
Teljesen tisztán tudok rágondolni, szeretettel, a lehető legboldogabb vagyok, hogy ő volt az első kutyám, de a fotóit, mindent most ami rá emlékeztet elpakoltam magam elől és élvezem, hogy már egyáltalán nem fáj.
Nem fáj.
Fellélegeztem.
Ennyi adatott, és a vége iszonyat megterhelő volt, még úgy is, hogy nagyon akartam, nagyon, hogy én ebben majd igenis helyt állok.
Hát nem jött be.
Egy napra elveszítettem a fonalat, de ahogy távolodik az az egy nap, annál kristálytisztább a rálátásom, hogy minek is nevezzelek, mert nem elcsúszásnak, nem balesetnek, de nem, nem is visszaesésnek.
Azt a nevet adtam neki, hogy mellékhatás.
Ez lett a negatív csúcspont (van ilyen, vagy ez oximoron?) kiteljesedése, hogy elveszítettem a fonalat.
Három, négy napig tartott amíg lábra, agyra álltam, a második héten viszont elkezdtem érezni azt, hogy szabadabb vagyok.
Én.
Mert mindent meg kell tennem a velem élő jószágokért, szeretni, etetni, sétálni, de bármilyen lelkemhez nőtt kis gubics is volt, ÉN előrébb való vagyok és az, hogy visszaüljek arra a kurva vonatra, mégpedig a jobbik irányába.
Ez a legelső és legfontosabb lépés.
Most úgy érzem, Fufu halála ugyan megborított, de az elmúlt napokban tisztábbak, szebbek, nyugodtabbak voltak a gondolataim, mint valaha ezelőtt.
Újra elkezdtem főzni is, meg törődni magammal.
Valamikor a tavalyi nyári hideg esőknél múlt el, ez a nagyonszeretem tervezgetős motivációm, és most ébredezik újra.
Lehet, hogy mégsem utálom annyira a tavaszt és nem is vagyok annyira jól télen?
Nem tudom, azt tudom, hogy nem azért ittam, mert inni akartam, hanem azért, mert már nem én voltam ott.
Az Ötödik Sally felszínre tört és letarolt mindent.
Nade mire jó a sok-sok kicsi én, ilyenkor, mire?
Hogy legyőzze azt, amelyik belázad és visszapakoljuk őt abba a fiókba ahova való, ahonnan nem árthat senkinek.
Ez ilyen.
Egy felépülési folyamatban minden benne van, ahogy az elején, a visszaeséseim is benne voltak.
Most MELLÉKHATÁSKÉNT magamba toltam amit találtam egyetlen egy céllal, hogy aznap ne érezzek semmit.
Hogy ne legyek.
Ha nem lenne mögöttem ennyi idő, ha nem lett volna kit felhívnom, kihez odamennem, nem lett volna csoport ahova VÁGYOM menni, ha nem lenne a Kiberov is, akit ordítva bőgve hívtam persze fel, azt hiszem vagy visszaesek, vagy belecsúszok egy többnapos menetbe.
De nem ez történt.
Amiatt, amit már az elején elhatároztam, hogy nem egylábon akarok állni.
Sem önismereti, sem felépülési, semmilyen, de semmilyen vonalon nem akarok egylábon állni, mert onnan kurva nagyot lehet esni.
Most.
Jól vagyok.
Már voltam kinn a kertben, tiszta a fejem.
Fufura gondolva, de még ha az adott legszarabb pillanatot is hívom elő fejben, pedig nem vagyok keserű, mert így rendben volt VELE minden, és az sem szégyen, hogy érzek némi megkönnyebbülést a napi tevékenyéseim, munkák összefűzése közben.
Lóci minden élőlénnyel barátságos, tudunk menni futtatóba rendesen, kihaladni a házon ezer kapun keresztül úgy, hogy nem kell előtte elzárni mindenkit, tehát szégyen ide vagy oda, rendben vagyok a gondolattal, hogy jelen pillanatban ketten vagyunk egymásnak.
És most könnyebbé vált minden. Olyan, mintha egy abroncs szakadt volna le a mellkasomról.
!!!”Azért, hogy a tabukról is beszéljünk, amilyen őszintén csak lehet. Az önismereti felépülés nem csak megküzdési módszerek sikeres alkalmazásának végeláthatatlan csillámpóni-sora, csodálatosra szervezett napokkal, hanem a rengeteg szívás, pofára esés és tabusított gondolat egyaránt hozzátartozik”!!!