Napló múltbéli Marinak
Nem. Ez egy vicc. Gyorsan ezzel kezdek, mert nagyon nem akarom, hogy elvigyen a hintaló a; mert én feltaláltam a spanyolviaszt irányba. Ám az is igaz, valami mozgolódik megértés vonalon a sok pofázás mögött. Az „azért jöttünk össze, hogy engem ünnepeljünk” (Howard Stern) vonalat kellene next step finomítani, és csakoda kanyarodok vissza vele, ahol a Félúton Alapítvány tanfolyamot leadtam egy hónapja.
Halálosan szar a kommunikációm. Na de most mitől lenne jó?
Halmozottan hátranyos helyzetből, jó erősen túlozva, de nem egy támogató családból megindulva csoda lenne, ha normálisan tudnék kognitív kommunikálni és létezni egyáltalán. E helyett olyan erősen ordítva tolom magam, hogy nézd ebben milyen jó vagyok, és idess ehhez is értek, meg na lessed, ezt is megcsináltam, nagyon tudok ám! Aztán semmi más nincs a háttérben csak a kisMari, akinek kéne az a buksisimi a kézilabda meccs után a további ütlegelések helyett. Le lehet így élni az életet, csak már erősen szúr a százas szög minden irányból. Mit tudjak csináni? Ahogy Laji Bácsi mondja két szekér ganyé között Torockón. Na mit?
Az egyik, és most valamiért könnyebben kontrollálható vonalam, az asszertív próbálkozások a kung-fu-fighting helyett. De erre meg, most hétvégén döbbentem rá, jó aztán megint telefonos segítséget kértem, mert elakadás az mindig van benne bőven.
Megfigyeltem, hogy sok kapcsolatomban, legyen az baráti vagy pár, vagy családi mindegy, annyira erősen tolom a milyen csúcsvagyok marketinget, hogy a mellettem lévő embert teljesen elbizonytalanítom.
Feszültség kerekedik, benne a levegőben, és szinte ugrok olyankor már faszságokra, olyan dolgokra, amiket amúgy egy leheletnyi elvesző energia nélkül is lehetne kezelni. De hát nem, mert kell a már említett kettőhúsz, ugye. Ebben a csodálatos farkába harapó kígyóban meg elindul a játszmázás. Az egyik iszik, vagy mindkettő, hogy oldani tudjon, persze csak elfedve a valós okainkat.
Nincs ott semmi látnivaló, inkább a hejehuja, nyomjuk a seggest az Orfűi tóba éjszaka hullarészegen! Remek.
Volt olyan verzióm is, hogy csak én ittam, mert mindketten nyomtuk a feszültség parazsára a gyújtófolyadékot folyamatosan, de a másik fél nem oldott. Inkább beleállt az engem kontrollálni akaró egyfelvonásosba, megint csak további humpákolásra késztetve engem, mert nekem senki ne mondja meg ugye.
Nem is lehet. Ahogy jót akarni sem lehet, amit egész eddigi életemben gondoltam, hogy így jó. Jó a lófaszt. Erőből semmit nem lehet, márpedig legalább öt vonalon megtaláltam azt, hogy a velem levő embert kvázi kinyírom, kinyírtam. Megölöm a tüzét, az önbizalmát, mindenét, holott, és ez a vicc, hát rohadtul nekem sincsen.
Csak egy bazinagy performance vagyok, aminek amúgy van helye, létjogosultsága és ideje. A szórakoztatóiparban amit csinálok. Nem véletlenül jön ott vissza ezért a viselkedésért a szeretet, a privát életemben leadott ripacskodás után meg inkább azt kapom, hogy oké, de kösz nem kérünk belőled. Vagy aki kér, használja a valamelyik számára kedvező tulajdonságomat, tudásomat. Hogy csak egyet említsek; szex és párkapcsolat.
Mert ugye a párkapcsolat nem szex, és nem is az AA, hogy azt veszem ki belőle ami nekem tetszik. Ez kérem batyuban érkezik, nincs válogatás. Az a piacon van, meg a kuplerájban.
Hova lukadtam ki egy három napos hétvége után?
Oda, hogy nem akarok magam körül feszültséget érezni, aminek beazonosíthatóan én vagyok az origója. Ez rossz. Ahogy megértettem, hogy nem akarok se inni, se mindenezni, úgy érzem már, hogy ebből a fals nagy arcból itt le kell faragni, lágyulni, kicsit csendesebbnek lenni, és oda tenni tényleg ahova való. Ki a színpadra.
Vasbeton kockából nem lesz fagolyóbis, de alakítani tudok a hangerőmön, tízből öt „nézd ebben milyen kurvajó vagyokot” elirányíthatok más bolygóra, mert nem-akarom-ezt-érezni.
Hogy sok vagyok. Ez borzasztó rossz érzés ám, visszarepít a gyerekkorba. Nem kellek. Azok a rohadt minták, ugye?
2023 Június