„Akoholba fojtom bánatom” dalolja bikinis pacsirtánk, és ja, Fu halála után ez történt velem is. Belefojtottam, otthagytam, én meg továbbjöttem. Ott rohadjon el ahol van.
Feloldottam. Azt az erős fájdalmat amitől annyira, de annyira féltem. Már nem érzem, de a hangulatom az durván hullámlovast játszik, egyelőre nem találom a kaput se ki, se befelé.
Vagyok.
Van, hogy eláraszt a szerotoninos, tocinos, minden hormonos szerelemszerű érzés, ahogy felkelek a Chopok-kal szemben és bámulom a havas hegycsúcsokat.
Meg van, ahogy most hirtelen, átestem a túloldalra, teljesen érthetetlen hogy mitől, és lebegek a semmi közepén.
Futni voltam, mindjárt megyek is, gyalogolunk Lóránttal, munka jön szép számmal, szeretem is, de én megint követtem a fehér nyulat és beestem a kibaszott üregbe.
Ki a tököm akar szarul lenni?
Tegye már fel a kezét, mer-én-nem.
Nem voltam rehabon, az életemből kiemelve úgy értem, de úgy érzem magam, mint aki mégis, mint aki távol volt évekre: olyan vagyok, mint a Mauritán határon elhagyott autóalkatrészek, szétszerelve.
„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.”
Tiszta szívvel merem állítani, most van az a pont, hogy nem találom a helyem.
És végképp összezavarodtam azzal, mikor is van az, amikor huzamosabb ideig jól érzem magam.
Ezerszer átdumáltuk terápián, hogy ez a verzió nem választható, hol így, hol úgy az élet, és ebből jutottam el odáig, hogy nem akarok semmi extrát, csak szeretni az életem.
Szeretni magam.
Sima.
Ja, nem.
Olyan lenyomata van harminc év szerhasználatnak, hogy fogalmam sincs mikor fogom ezt lehámozni magamról, mert itt már messze nem egy pohár borról van szó, hanem a teljes jutikacsomag elkerüléséről.
Amit beraktam a szar működés zsákba és saját döntésből elindulva, lehetőség szerint, nem csinálom. Nem kommentelgetek sehova, hogy negatív vagy pozitív megerősítést kapjon a véleményem, ami mint egy, ördögi spirál visz el a lejtőn, nem kell hozzá csíkokat felszívni.
Egy perc Facebook és már meg is van a szint.
Do it!
Nagyon ritkán posztolok valamit, a visszaivós napomat leírtam publikusan.
Az én döntésem volt, ha eddig, hát akkor most is őszintén.
Ebben az egész folyamatban elveszítettem a teljes családomat, eszemben sincs párkapcsolat után menni, ám ez csak egy fejben eldöntött kérdés, mert tudom, hogy jelenleg nem működöm bennük.
A Kicsi Mari ül benn az egész középen és pityereg: „szeressetek, szeressetek engem”, de ezt már nem tudom fake trash halmozással áhidalni, valós kapcsolatokat kell építenem, a nulláról.
A valódi életben beszélgetni, ami nem mindig jó, a terápia is olyan néha, mint „sajtreszelővel rejszolni”, de valahogy most, hiába teszem a dolgom minden vonalon, nem ugrottam el semmi elől, én mégis olyan üres vagyok mint egy hámozott lufi.
Levegő lettem, láthatatlan.
Hogy akarhatok családot, hogy tartsak fenn baráti kapcsolatokat, ha pár óra alatt leszívódom még olyanok társaságában is, akiket szeretek?
Második év.
Van értelme egyáltalán bármit számolni?
A legfontosabb elem, hogy ne essek vissza, és imhol már leirhatom,
NEM ESTEM VISSZA
Azért, mert volt kötél amit el tudtam kapni, kézzel lábbal, a fülemmel, de ezt az elbaszott fura magány érzést továbbra is forgatom magamban.
Tök paradox helyzet, mert Húsvétkor hallgattam embereket mennyire bonyolult családi kötelékek és megfelelések között csapódnak ide-oda és én frankón boldog voltam, hogy nekem ezt NEM KELL csinálnom.
Akkor mi az üresség oka mégis?
Hol folyik el az alapjóhangulat, a keljünk fel, csináljuk meg, toljunk el hegyeket feeling?
Rettenetesen hiányzik a stimulálás, koffeinnel valamennyit egészséges tudok pótolni és most újra szedem a vitaminjaimat is, de kiürültem.
Hol bőgnék, hol dicsekednék, a hangulatom egy napon belül is ötszáz oldalát tudja mutatni, és az agyam, na az agyam az sosem áll le.
Meséltem tegnap Andrásnak, hogy kaptam egy rakat nagymelót májusra, és az első hetem még tök szép tiszta, lehet akkor pihenek egyet, lemegyek Orfűre Lócival.
Tudod mit kellene csinálnod?
Vágja rá azonnal.
Nem szabad már felvenni több munkát, mondja, egyáltalán nem hallotta meg amit mondtam, ne vállalj már el kisebb fuvarokat, mert idézem, futni is kell, meg konditerembe is kell menni, pihenni is kell.
NEM KELL SEMMIT
Semmit nem kell basszátok meg, hát mi nem tiszta ebben?
Amit viszont tényleg nem és főleg nem kell, tanácsot adogatni egymásnak, amikor a saját portánk előtt tátogó aligátorok laknak.
Na ott kellene idomítani, diétázni, letenni a poharat, elválni, mindenkinek a saját életében kell kilegózni azt, amitől a körülötte levőknek is jobb lesz.
Lenne.
Rólam pedig le lehetne kopni.
Ölelésért meg odamegyek én, mert ez ilyen faszom semmiközepe szar helyzet, amiben még nem merek rendesen kapcsolódni sehova, és hozzám se kopogtatnak be napi kétszer, hogy engem ünnepeljünk.
Nem tudom eldönteni, hogy szarul vagyok vagy sehogy, egy dolog biztos, hogy nem estem vissza és a második tiszta felépülő évemet nyomom.
De speciel most, mint egy terhes anya pms-el és menopauzával egyszerre, na úgy érzem magam.
Elektrosokk terápia van még valahol?