Párhuzamos univerzumok találkozásánál úgy érzem magam és egyre jobban úgy érzem magam, mintha ezerén lakna bennem, ráadásul egyszerre.
Ott tombol néha az a Gardróbszaggató Marika aki székeket és komplett szekrényeket ütött szét egy-egy dühroham közben.
Aztán van az Amőba Lány aki rátapacsolódik az akárbárkire és megöli a szeretni-szeretve lenni akarással, meg az Áldozati Bárány, aki ezekért nem kapja meg, ami szerinte neki a szeretésért ? jár!?
Ismeritek már a Nárci Marit, akit amúgy tegnap és előtte tök jól meg tudtam etetni a nélkül, hogy halomra posztoltam volna magam bármilyen szociális médiában.
Mert itt van, eljött a következő lépés, hogy nem akarok többé fészbúk, sesemmilyen sztár lenni.
Ezen a gondolatfolyamon indult el bennem egy elég erőteljes szorongás az Alone in the Dark vonal közben, ami megmaradt, nem ám csak úgy átugrottam ide a túloldalra, a dekurvajólérzem magam Mari kezét fogva. Egyszerre érzem magam depressziósnak és örülök a hegyeknek, ami alatt aludtam ma Ljubljana mellett, igen itt, mert két napon belül két hosszút melóztam, egymás után adta a Jójisten, akit én már csak úgy érzékelek, és hiszek, hogy ha megyek, akkor kapom.
Előre.
Mindennek az észlelése ér, ér szívből utálni a tavaszt, mert tavasszal az emberek boldogok, nézd kert, nézd sütögethetünk, iszogathatunk, én meg azt látom és élem, hogy mindent önerőből kell megugranom mostantól, nincs a szisszentek egyet és lenyírom a füvet (ugye! magadra ismertél, hehe), meg bemindenezek és egy álló nap alatt kipucolom a komplett pincét.
Kurva nagy erőfeszítéseket kell tennem, hogy az életem működjön.
Erre meg bekúszik ez a madárcsicsergős baromság, emberek boldogan tollasoznak a parkban, anyátok az, engem meg lever a major depresszióm bipoláris alsó ága, utálom, gyűlölöm, mindenki rohadjon meg aki nem szenved úgy mint én.
Szenvedjetek ti is gckik. 🙂
Ami érdekes ebben az állapotban, hogy nem fogod észrevenni rajtam, nyomom a melót, intézem a jószágokat, megyek csoportba, ami talán kicsit túlságosan is megemelt egy pár pillanatra, túlpörögtem az azonosulás boldogságától, pont utána bőgtem végig a napot, de kábé délután egytől álomba hullásig.
Az történt ez alatt az elmúlt pár szorongós aztsemtudom milyen nap van alatt, mert totál elvesztem mióta hazajöttem Afrikából, egy hetet két napnak érzékelek, szóval az történt, megint, amikor feladtam, meghalok és a testem a kutyáim falatozzák fel, hogy aláírtam végre egy szerződést még egy céghez, akinek dolgozhatok. Nekik könyörögtem tavaly még igencsak szar állapotban, hogy vegyenek vissza, nem is beszéltem túl szépen amikor egyértelműen a személyemnek szólt a többször is visszakapott nem. Holott abban amit csinálok az egyik legjobb vagyok a országban.
Nem a Nárci Mari mondja, hanem ők.
Aláírtam a szerződést, mocsadék módon szenvedtem még futás meg wellness közben is, megnéztem a Gru összest, hogy kicsit feljebb húzza a szeretve levés szintemet, a rajzfilmek nekem mindig segítenek. Főleg, ha van annyi erőm, hogy bekapcsolom a gépet.
Feladtam, mindmeghalunk úgyis, nyomtam közben a kulimunkát, aminek a kifizetésére várnom kellett, az első alamizsnára két teljes hetet, kölcsön kértem, tartozom már megint ezerkétszáz felé, amikor az újcégtől bejöttek az első melók.
Annak rendje, módja szerint el is fogadtam őket.
Nem kis menetek, egyelőre két Krakkó, az már ilyen ottalvós buli, aznap onnan nem fordulok vissza, tehát a reményhal már lebegett, amikor bejött egy út, aszondja Budapest Zágráb két nap múlva indulhatsz, KÉSZPÉNZES!
Basszátok meg, hát meg vagyok mentve!
Erre, ezekre Kiberov aszondja nem a Kaporszakállú, hanem én teremtem ezt.
Lehet ebben valami, mert amióta csak benne vagyok ebben az egészben, azt látom, hogy káosz ugyan van, ADHD ugyan nem múlt el, lakásban a depressziós asztalt nem akarja látni senki, cipő a mikró mellett és hasonló nyalánkságok, de akkor odaver a fény egy köszi, hogy kitartottált a fejem fölé és megindulok tegnapelőtt Zágrábba, Samuellel. Sam 80 plusszos, óriási dumával végigszórakoztatott az úton, rengeteg sztorija volt a világról, élt már mindenhol a Közel Keletig bezárólag, Párizson keresztül, eredetileg texasi New Yorkból, követtek?
Nem is ez a lényeg, hanem amit tanulni lehet emberektől, ahogy ennyi idősen elindul, és nem foglal le semmit, áh most Budapest utána Zágráb, aztán még nem tudom, egyszercsak odaérünk a Hilton elé.
Ötven euró jattot kaptam, meg a maradék mindent, azt hittem ott elájulok, nem nem a pénz tesz boldoggá hanem a tudat, hogy tarts ki bazdmeg, tarts ki, mindig hinned kell, mert ha bízol az életben és nem tapadsz oda a szarérzésbe, hanem cipeled magaddal hegyen völgyön át, amíg a hegy meg a völgy ki nem mossa belőled, addig olyan nagy problémád nem lesz, szóval keep going on.
A sztori az itt nem ér véget, még jó, hogy csoporton a spirituális lét volt a téma, legalább leírhatom, mennyire mélyen hiszek abban,
hogy a hőn szeretett felsőbb erő szerintem én vagyok, Nitczhe meg halott.
Én gurítom azt a galacsint, én hiszem azt, hogy lehet jobb, meg a #szarisjó. Az, itt nekem a Földön perpillanat, hogy ezt fentről vezényli-e valaki, hát kurvára mindegy, az én hitem nem erről szól.
Hiszek a cselekvésben, a mozgásban, ami eddig mindig megmutatta nekem, hogy működik, ha működtetem. Kitettem Samet Zágrábban, hazafeküdtem magam a tavaszi depressziós ágyam, azaz almom közepére és megnyitottam a spam mappámat, pucolásra.
Ott egy levél (a spamben!), hogy helló Mary, holnap el tudsz esetleg vinni a Ljubjanai reptérre. Hát elhát, ennyiért.
Utalás, reggel indulás, könnyed fülemben zenét hallgatós hatórás menettel, eltalálom a reptér indulási oldalát, ami nem, nem vicces, hanem igazi szorongás volt még akkor, amikor mindeneztem.
Ja tudjátok, új autóval amiben még keresgélem a tempomatot, össze vissza nyomkodok mindent, meg szokom a szekvenciális váltót.
Mindentől MINDIG fostam, hogy elbaszom, benézem, rosszul csinálom, rosszul mondom.
Nem úgy érzékelte az agyam a valóságot, nem úgy láttam, nem úgy tankoltam, váltottam pénzt, meg foglaltam szállást ahogy most csinálom.
Mindent teljesen másképp fogadok belül, mint akkor.
Szorongani most is tudok kurvára, de fel tudom emelni a fejem a naviból és használni a gyógyuló agyamat, nézni a táblákat, hogy Aerodom arra, ez meg itt balra a cargo, oda ne fordulj be, mert tök ciki lesz. Vietnámi utasaim voltak, csajok, azzal nyitott, hogy Mary te sokkal gyönyörűbb vagy mint azon a képen amit küldtél nekem, ohhh hollala, de jókor jött, éppen azzal traktáltam a környezetem honnan húzhatnék be szelidebben bókokat, az elmebajos médiaszereplésem nélkül.
Innen.
Onnan, hogy akkor is megyek, ha ül az elefánt a nyakamon, akkor is hallgatom a másik embert, ha kurvára éppen meghalni van kedvem, és akkor sem iszom, ha az átmeneti enyhülést adna.
Nagyon kemény menet harminc év alatt berögzült dolgokat felülírni, ezt teszem most, még ezt-azt kiváltó jutikával megboronálva, mert tegnap este mikor vakon beestem Kamnik mellett egy apartamházba, és VOLT üres szoba gombokért, akkor azért bevertem egy pohár forró tejet meleg lepinjával és bivalymozzarellával, utána küldve a csokismogyorós kekszeket, mert a túlterhelt állapotokat még mindig oldanom kell valamivel.
Jó hír, hogy ennyivel is tudom. Ez meg, hogy a mindent is kiírom magamból, nem tudom hova visz majd. Mindig, de mindig írtam egész kicsi korom óta, de írni rendesen soha nem tanultam meg, úgy értem a kötelező fogalmazások óta sztorikat, karaktereket nem találtam ki, akadt, akad elég az életemben.
Lehetne ez egy következő ötéves terv, az öncélúan terápiás írásoktól eltávolodni, hátha sikerül egyszer nem mindent a nagyvilágba ordítanom.