Visszaestem

You are currently viewing Visszaestem

Attól a fájdalomtól féltem ami bekövetkezett szombaton reggel.

Nagyon.

Nem egy hete, azt is mondhatom legalább egy éve készültem már rá. 17 év egy kutyánál extrém magas életkor, tudtam, hogy valószínűleg idén már el kell válnunk egymástól. 

Afrikába úgy mentem el, innen nincs visszafordulás, lemondás, befizettem, rólam szól, az önismeretemről, arról, hányadán állok az alkohollal, és méginkább, hányadán az emberekkel.

Rengeteget tanultam az útból, visszaesés nélkül hoztam, habár voltak helyzetek, amikben kellett a Xanax, a túlterheltségem miatt.

Mert az magas volt, együtt néha a környezettel és a napnap után ismételődő estére totális kifingásokkal. Nagyon magas.

Hazajöttem, sok dolog történt gyors egymásutánban, de az egyik legfontosabb, hogy Fruzsit már úgy kaptam vissza: étel sajnos nem túl sok marad meg benne.

Hetente voltak vele dokinál, ultrahangozták, tesztelték amire kell, megöregedett, köszi, ő már nem kéri a száraztápot.

Először csak a száraztápot nem kérte.

Ott kezdődött a végjáték, amit annyi helyről hallottunk már, csináltam már az első bullterrieremmel is, bár ott más volt a felállás, de végül ő is itthon aludt el, az ágyában.

Készültem rá, ahogy erre is készültem.

Beszéltem a dokimmal, mondtam neki hogy állunk, lehet, hogy bemegyek vele, de infúziót, csodainjekciót, extravitaminos nem tudom mit, amivel pár napot, esetleg hetet nyerünk, nem fogok kérni.

Rendben, jöjjön be, ránézek és ha az van, megmondom mire lehet számítani.

Odamentünk nagyon sokan voltak, nagyon kókakozott már Fufu, ezért hazajöttünk.

Főztem neki levest, sokat nem, de abból minden nap evett az utolsó pillanatig.

Utolsó estéjén, pénteken, egészen élénk volt, rámnézett, másnap indultam volna egy hosszabb munkára sofőrként, ő meg kérte a kajáját. Óh na hát mondom ez azzzz!

Evett és boldogan kikocogott a kertbe, én meg ledőltem aludni, megkönnyebbült lélekkel, hogy eszik, rendben, elmegyek lenyomom ezt a melót, remélem, így, hogy van benne kaja még meg tud várni mire hazaérek.

Reggel nem volt a szobában. Nem volt az odújában.

Az ajtó előtt feküdt, kicsi lelke már a túlvilágon és én, mivel vártam rá, számoltam vele, még egy ideig nem fagytam le.

Teljesen.

Még.

Nem.

Azonnal hívtam a munkát, adtam át másik embernek, kértem segítséget, hogy el tudjam temetni, én akartam eltemetni.

Addig, amíg a sírja elkészült még vele voltam, de ott már kezdtem elveszíteni a fonalat, és akkor, akkor ráébredtem, hogy a pincében van maradék bor.

Maradék rohadék bor.

Amit nem is szeretek, rájöttem.

Az első pohár a mennyekbe repített.

Olyan gyorsan szüntette meg a fájdalmat és tolta fel a dopaminomat az egekbe, de az egekbe, hogy az valami irgalmatlanul ijesztő.

Egyből felpattantam.

Ástam, helytállok, megcsinálom, nem omlok össze,- mondta az alkohol, miközben az Összeroppant Mari mozdulatlan akart feküdni és elsüllyedni, belerohadni az (ön)sajnálatba. 

 Mert az.

Közel egy éve készültem rá, négy hetem volt az elmúlásban, én mégis összetörtem, darabokra estem szerteszétfele.

Az alkohol átbaszta az agyam, át, de úgy a palánkon, hogy a fal adta a másikat.

MINDENT rántottam utána.

Egy nap gyakorlatilag kiesett megint az életemből és ez az, ami a legijesztőbb, hogy valóban nem létezik nálam csak az egyik megoldás, még most is emlékszem rá, ahogy fut a fejemben a mozi, hogyan és miként tudnék bármilyen stimulánshoz jutni, hogy folytatni tudjam az őrületet.

Mert NEM akartam érezni, semmiképp nem akartam benne maradni abban, amire már jó ideje készültem, és a világ legtermészetesebb dolgaként történt meg, még altatnom sem kellett.

Sikított a lelkem.

Egyszerre húztam magamra a trash kaját, pizzahalmok, marcipános anyámkínja csokitojás, gyógyszer, altató, önsajnálat a köbön, egyedül, de egyedül a drogot úsztam meg.

És éppen ez volt az, ami kijózanított.

Hogy atyaúristen, mit csinálok?

Min gondolkodom?

Szombaton hagyott itt 17.5 év után én vasárnap kiöntöttem mindent ami maradék itthon volt, eltüntettem a pizza maradványokat, mert ha BELEDÖGLÖK én akkor sem, akkor sem megyek oda vissza, nézd meg mit csinál az agyaddal.

Nézd már meg!

Megszünteti a fájdalmat?

Meg hát, és úgy veri át meg pofán a neuronokat, amekkora erővel csak lehet, a rohadék tetves idegméreg, az. Teljesen megváltoztatja az észlelésem, a gondolataim, mindent.

Minden AA megosztásnál azt mondom, Marcsa vagyok függő, és erre most oda is tettük a pontot.

Nem vicces ez a politoxikomán vonal, persze nem vicces a szesz sem magában, de így halmozott hátrányból indulva, ahova elkalauzoltam magam az elmúlt tíz meg x évben, mondom megint, így egy ekkora orraeséssel mögöttem, hogy én oda vissza nem megyek.

Mindent rántani akart maga után, szinte éreztem azt a negatív erőt ami húzott bele a szarba.

Hogy nem én voltam.

De nem megyek.

Keresem a válaszokat, hogy mivel teheti magát az ember erősebbé, nincs rá más, csak az idő és a tanulás, ami egyre élénkebben meg van bennem vágyként, építenem kell.

Tovább.

Tanulni szeretném önmagam, tanulni a működésem, hogy szavakat találjak arra amit érzek, hogy el tudjam mondani, ha öröm vagy bánat ér, hogy mi az egyáltalán, mert nem csak az emberi kapcsolataim problémásak, de sokszor kifejezni sem tudom rendesen a gondolataimat.

Úgy érzem, soha nem volt az a karácsony előtti flow állapot amiben voltam, amiben nem éreztem pörgést, ám tiszta volt az agyam, néha enyhülés után kiáltott, de értette miben, miért van benne.

Tudtam, hogy közeledik az elválás, azzal is leboxoltam a meccset fejben, mégis ez a rohadék győzött. Egy napra.

Eltelt azóta öt, most, ma keltem fel először úgy, hogy képes vagyok betenni a mosogatógépet, szerintem szombattól vagy három napig nem is fürödtem.

Éreztem már ezt a magány szart mikor hazajöttem, a tavaszt az elmúlással csak én vagyok képes azonosítani, ám ne, tessék, megadta a Jóisten, dealeljek ezzel is egy sort.

Ami nem öl meg az megerősít?

Visszarendeződöm, de egyelőre nem tudom honnan szerzem vissza azt a tiszta haladjunk előre motivációt, azt a középutast.

Amiben élni szeretnék.

Csak annyit tudok tenni, hogy teszem a dolgom. Itt van a Lóci kutya, megyünk ma kifele futni, utána találkozom S-el, eszünk valami finomat.

Már a megelőző napokban is voltam csoporton, hívtam fel AA-ból is barátomat, meglátogattam Mariannt és az Öregéket, segített is sokat.

De úgy érzem, csak az adott pillanatban enyhít csak, egy picikét.

Most megint kiszakad a lelkem, hiába a megalapozott több évnyi önismeret, világról elmélkedés és olvasás, fáj, de úgy fáj, hogy kiszakad a szívem. 

Ami biztos, hogy oda vissza nem.

Még ha meg is környékez a rohadék, akkor sem.

Ha fáj, akkor sem.

Nem tudok okos válaszokat, egyetlen dolgot tudok, hogy az ajtón ki kell lépni, csak ez segít napok óta, semmi más.

Alexa kérdezte meg tudom-e fogalmazni mire vágyom most igazán.

Semmi másra, csak, hogy öleljen valaki, úgy szorítson, hogy fáj.

Azt felismerni, hogy ehhez nekem kell mozdulni, mert ha idejön valaki és kiszolgálja az Áldozati Bárányt, az az, amivel a legtöbbet ártok magamnak.

El kell mennem az ölelésért.

Mert itthon csak elhagyom magam.

„Chiken soup for the soul”

2024 március

Kicsi Fruzsi Emlékére 

2006 – 2024