A függőség transzgenerációs betegség, ezzel együtt az egész családi rendszert érinti.
Először nagyon erősnek tűnhet ez a kijelentés, de ahogy kibontjuk a témát egyre inkább bebizonyosodik, hogy igen, ez tényleg így van. A kliensekkel való munkám során is ezt a megerősítést kaptam.
Magyarországon a rendszerváltás előtt még teljes meggyőződéssel rekesztettek ki egy függőséggel élő személyt a családjából, a társadalomból. Az fel sem merült senkiben, hogy ez egy közös történet, ami elől el lehet menekülni, de nem érdemes, mert később ez visszaüthet.
2019-re a helyzet annyiban módosult, hogy egyre több függőséggel élő szerhasználó hozzátartozója ismeri fel, hogy neki is kell tennie azért, hogy a szerhasználattal tünetező családtag (legyen az a gyermeke, valamelyik szülője, párja, barátja) felépülését segítse. Illetve, azért is, hogy ne essen vissza, vagy akár azért, nehogy az „egészséges” nem függő kezdjen el a függő helyett tünetezni. Sajnos az egyre több tudatos hozzátartozó ellenére még mindig az az általános közfelfogás, hogy a függőségről csak a szerhasználó tehet és ez csak az ő problémája. Ez a közfelfogás olyan szinten beleivódott a kollektív tudatalattiba, hogy még ma is nagyon nehéz elfogadtatni a környezettel, hogy ez egy nagyon is közös sztori.
A család “leggyengébb” láncszeme
a tünethordozó, de ezzel minden szereplőnek van dolga. A függőség a teljes családi rendszert érinti. Azt azért fontos hozzátennem, hogy ezzel a kijelentéssel nem helyezem át a felépülésben a teljes felelősséget a család többi részére. A tünethordozó függő az előzményekről nem tehet, hiszen beleszületik egy adott családi rendszerbe, ami már eleve hordoz transzgenerációs traumákat is, amik nincsenek feldolgozva. Erre még rárakódik a gyermek -és felnőttkorban átélt traumák sorozata, legyen az elhanyagolásos abúzus vagy akár fizikai és/vagy verbális erőszak. Ezekről nem tehet egy függő, de ha úgy dönt, hogy elkezdi a józan életet, akkor a felépülésben már oroszlánrészt kell vállalnia, nem feledve, hogy egyedül nem megy. Egyfajta közös felépülésről van szó. Hiszen a szerhasználat ideje alatt minden szereplő, az egész családi rendszer is sérül, illetve, ahogy írtam nem szabad elfelejteni a transzgenerációs traumákat sem.
Az elmúlt 100 év európai és magyar történelme is tele van olyan folyamatokkal, amik szinte mindenkit traumatikusan érintettek, aki itt élt illetve él.
A háborúk, a népirtások, a kitelepítések, a diktatúrák, a rendszerváltás traumatikus hatásáról rengeteg tanulmány született. Ezek a traumatikus élmények minden generációra és annak minden tagjára hatással voltak és vannak. Privát történelmemben is megjelent ez, ami biztos, hogy kihatással van a saját függőségi életutamra is.
Mi köze van a transzgenerációs élményeknek a függőséghez?
Előző cikkemben a függőség egyik legfontosabb okának, eredőjének az önvalótól való teljes elszakadást jelöltem meg, ami minden esetben egyfajta abúzus, traumatikus élmény következményeként jön létre. Ezek a traumák, ha nincsenek megdolgozva, generációkon át hatnak, transzgenerációs traumalánccá állnak össze, és ez elől nincs menekvés. Valaki mindig fog tünetezni, vagy mint áldozat, vagy mint bántalmazó, és ez nagyon sokszor szerhasználattal is párosul. Ez egy öngerjesztő folyamat. Ha ezt nem ismerjük fel és nem teszünk ellene, akkor tényleg nincs menekvés és sok-sok generáción át fog ez még így működni. Az a jó hír, hogy igenis lehet azért tenni, hogy ez máshogy legyen, de ez csak úgy fog menni, ha lehetőleg minden szereplő elkezd magán dolgozni.
Azon túl, hogy egy adott család minden szereplője érintett a függőséggel élő tünetező betegségében, ehhez még hozzákapcsolódhat házasság, élettársi kapcsolat révén egy másik családi univerzum ugyancsak erősen traumatizált tere is. Ilyenkor a láncolat egyre inkább traumahálózattá alakul.
Ezt erősíti az is, hogy egy függő szinte tudatosan választ diszfunkcionális családból magának párt. Amikor egyéni terápiában egy klienssel elkészítem a családi anamnézist és beszámol arról, hogy a családjában anyai és apai ágon is van/volt alkoholista, akkor szinte biztos, hogy ha a párja családjáról kérdezem, akkor ugyanerről tud beszámolni. A függők nagy valószínűséggel szinte mindig olyan párt választanak maguknak, akivel az ismert függő játszmák alapján kapcsolódhatnak, működhetnek, hiszen mindketten ismerik már ezt a terepet. Ebben nőttek fel és ez az, ami az ismertsége miatt biztonságos is.
Miután felvázoltam, hogy egy generáción belül megélt és a generációkkal ezelőtt megtapasztalt traumák is hatnak a jelen történéseire, rátérek arra, hogyan lehet ezen változtatni. Milyen lehetőségek vannak arra, hogy ezt a szereplőkbe szinte sejtszinten belerögzült transzgenerációs traumaláncot megtörjük, és visszanyerjük az egészséges kapcsolódásunkat az önvalónkhoz és egymáshoz? A függőség állapota a teljes elszakítottságot jelenti önmagunktól és a világtól, így reagálunk arra az elviselhetetlen fájdalomra, ami a fentebb említett traumák miatt megélünk.
Mit lehet tenni kollektív, családi és egyéni szinten?
Mit tehet a közösség, a család, a függő, a függő hozzátartozója?
Amennyiben egy szerhasználó a felépülés útjára lép, akkor az első és legfontosabb, hogy józan maradjon, és hogy a józanságában stabilizálja magát mind fizikailag, mind lelkileg. Ez a stabilizációs időszak meddig tarthat? Mindenkinél más, de minimum 6 hónaptól – 1 évig tartson, és ebben az időszakban a józanság megtartása, és a lassú felépülés a cél. Ezután lehet, és érdemes elkezdeni a mélyebb mintázatokkal dolgozni, amibe beletartozik a traumafeldolgozástól kezdve a gyászfeldolgozáson át, a mély önismeretig sok-sok minden. Most pedig elérkeztünk a cikk elején már leírt felépülési Akhilleusz ponthoz, a hozzátartozók együttműködéséhez.
Mi történik akkor, amikor egy szűkebb családi rendszerben, “kiderül” valakiről, hogy szerhasználó?
Harag, sajnálat, kontroll játszmák, segíteni akarnak neki, vagy végül kivetik a családból. Aztán a függő úgy dönt, hogy elindul a felépülés útján. A család nagyon örül, hogy végre gyógyul a beteg és már nem kell szégyenkezni miatta. A család úgy gondolja, hogy neki ezzel már nincs is semmi feladata. Jobbik esetben elfogadja, hogy felépülésben van a drogos, alkoholista, hiszen addig sincs vele gond. Néha azért nem örülnek, hogy állandóan, valami számukra nem ismert közösségbe jár, mert minek is, hiszen már nem iszik. Aztán, ha minden így marad akkor az események „nem várt” fordulatot vehetnek. A család nem érti a felépülést, hiányzik a saját rendszerének teréből a jól megszokott régi dinamika. Ebben az alaphelyzetben ( A család úgy gondolja, hogy neki ezzel már nincs semmi feladata) két irányt is vehet a családi működés. Egyrészt, amennyiben a felépülő elég erős és józan tud ebben a helyzetben is maradni, akkor lehetséges, hogy a családban más kezd el majd tünetezni, megbetegedni, akár testileg, akár lelkileg. A másik verzió ugyanebben a helyzetben: Ahhoz, hogy a felborult családi dinamika újra kisimuljon, a felépülőnek kell újra ugyanúgy működnie mint régen, tehát visszaesik.
Következzen a legideálisabb verzió, ami most már egyre több függőséggel élő családi rendszerben kezd elfogadható működéssé válni, hogy a család minden szereplője dolgozik magán, mindenki elkezdi a felépülést. Már a felépülés stabilizációs időszakában elkezdik ezt a hozzátartozók, ami nem abból áll, hogy azzal foglalkoznak és azt elemzik, hogyan kell a szerhasználónak megváltoznia, hanem a saját szerepükkel és elakadásaikkal kezdenek valamit. Így lassan elkezdődhet egy olyan felépülési folyamat, ami mindenkit gyógyít, és ezzel minden szereplő és így
az egész családi rendszer felépülését segíti.
Aztán idővel jöhet a közelmúlt, sokszor együtt átélt traumáinak egyéni és közösségi fel- és megdolgozása. Majd a gyermekkori és a transzgenerációs traumák és mintázatok gyógyítása következhet és így lassan, de biztosan újra fog tudni minden szereplő a saját tiszta, sérülésmentes Önvalójához, ezzel együtt egymáshoz is kapcsolódni. Ezzel megteremtődik az esélye annak, hogy a transzgenerációs traumalánc is megtörjön, illetve a szerhasználat ne tudjon már tovább „öröklődni” Amennyiben ez a közös felépülés elkezdődik már nem kell új tünetezőt sem „kijelölnie” a családnak.
A folyamat szinergikusan, egymást erősítve zajlik, nem elválasztódva. Az eszközök rendelkezésre állnak, mind a függőknek mind a hozzátartozóiknak is, de azt hozzá kell tennem, hogy ez nagyrészt Budapestre és a nagyvárosokra koncentrálódik. Terápiás csoportok, egyéni terápiák, családi rendszereket gyógyító módszerek, önsegítő- sorstárs közösségek ( NA, AA, ACA, Al-Anon stb), gyász-és traumafeldolgozó csoportok.
Nem kell más hozzá csak az egyéni akarat, és elszántság. Nem egy könnyű folyamat a felépülés, de ha együtt csinálják, törvényszerűen gyorsabban, mélyebben, és hatékonyabban fog menni.
A cikk végén szeretnék egy nagyon elfeledett rétegről, csoportról is szólni.
Arról a közel 400. 000 kiskorúról, aki olyan családban nevelkedik, ahol az egyik , vagy mindkét szülő szerhasználó.
Sajnos velük még nagyon keveset foglalkozik a szakma. Elkezdődött egy folyamat, de nagyon az elején járunk. Miért lenne fontos velük is törődni? Egy amerikai felmérés szerint az ilyen családban felnőtt gyerekek 30-40% szinte biztosan függő lesz, többek között a cikkemben leírt folyamatok miatt is. Amennyiben a közös felépülés, sokszor illuzórikusnak tekinthető folyamata elindul egy családban, akkor van nagyobb esély arra, hogy ebből a 400.000 gyermekből felnőtt korukra sokkal kevesebben váljanak a szerhasználat rabjává. Illetve ha velük még külön is foglalkozna az addiktológiai – családsegítő – gyermekvédelmi –oktatási szakma , akkor azt gondolom, hogy ezt a számot minimálisra lehetne csökkenteni. Erről témáról bővebben egy következő cikkemben fogok írni.
Végezetül hadd idézek egy a felépülése elején álló kliensemet, aki minden szinten érintett a cikkben felvázolt transzgenerációs betegségben, és amikor erről volt szó az alábbiakat kérdezte: “ Akkor ez azt jelenti, hogy a gyerekem már biztosan alkoholista lesz? Hogyan neveljem, hogy ne járjon úgy, mint én, akinek az apja és a nagyapja is alkoholista volt, és ugye én is az lettem” Erre azt válaszoltam neki, hogy már megtette az első lépést. A felépülése már egy fontos üzenet lesz leendő gyermekének, ami nagy eséllyel fogja őt abban segíteni, hogy egy olyan, harmonikusan működő családban nőhessen fel, ahol nem a függő gondolkodás lesz az uralkodó. Egy olyan közösségben, ami a józan, őszinte kommunikáción alapul, szeretetteljes és gondoskodó kapcsolódásokon nyugszik és az érzelmeiket nyíltan felvállaló szereplőkből áll. Ez adhat reményt arra, hogy a függőség transzgenerációs láncolatának teljes széttörési folyamata tovább folytatódhat, majd a lánc megszakadhat. Ezzel együtt így van esély arra is, hogy a a függők nagyon magas visszaesési rátája majd egyre alacsonyabb legyen.