Agyműtét
Na jó nem, de az eltelt időben azért nem írtam, mert a fejemben lévő állományt olyan, mintha valaki kicserélte volna. Kinyitottak egy szelepet.
Már nem gyászolok, letelt az egy év. A második tiszta évemet nyomom.
Ahogy innen visszagondolok Frufru halálára, arra a rohadék napra, amit akkor valahogy túléltem, már egyáltalán nem fáj, lassan elsimulva a helyére került minden.
Még vicceltem is vele, mikor a Lócit Fruzsinak szólítottam, hogy jaj faszom, hát dehogy Fruzsi, szegény Fruzsit elástam a kertben. A komplett életem egy tragikomédia.
És nem csak hogy túléltem, de kaptam egy óriási picsánrúgást is,- a Nyírő irányába.
Menjek vissza és ne hagyjam magam kezeletlenül. Ennyire durván motivációhiányos állapotban, mert ennek nem lesz happy end a vége, ha így folytatom. Egynek jó volt, kipróbáltam, nem jött be a teljes zero adott pszichiátriai hátteremmel.
Nagyon érdekes érzések kavarodtak bennem, olvastátok, nem voltam jól, és ez a negatív hullám lerántott a mélybe, birizgálta a gondolataimat, hogy valamit ezzel bármiáron, de valahogy kezdenem kell.
Változtatnom kell.
Kell, mert minden amit csináltam, legyen az munka, edzés, vagy közösségben való részvétel, addig a pontig amíg bele nem vonódtam, gyakorlatilag minden egyes pillanatában szenvedésként jelent meg, amit túl kellett élnem.
Túlélni az ürességet. Egyáltalán nem vágytam úgy igazán őszintén semmire.
Nem hajtott semmi. Jó kérdés, hogy ugrottam ilyen mínusszal meg Afrikát, de az a helyzet, hogy kicsit se ment könnyedén.
És ez az egész összekavarodott szar és zavarodottság szembehelyezkedett azzal, hogy ÉN nem akarok inni. Tényleg nem akarok.
Fura dolgok repkednek a fejemben, végülis a halál szelére szerintem egészen emberi módon reagáltam, kiszálltam a pillanatból, a fájdalomból, majd másnap azonnal elkezdtem eltakarítani a romokat.
Eszembe sem jutott folytatni, de azt tudtam, hogy gyógyszer nélkül nem maradhatok.
Közeledett az Ultrabalaton, csapatkapitányként extra terhelést kapok, egyben kell tartsam az egészet úgy, hogy közben kívül is maradok, meg elfogadás, meg még ugye szaladgáltam is hozzá pár tíz kilométert. Megfejelve mindezt az összevissza nemalvással.
Szóval leírtam mindent a dokimnak, megneveztem a gyógyszert amit egyszer már próbáltam. De akkor a mindent ráhasználás közül nem tudott kiemelkedni a hatása, akkor nem volt jó, gondoltam adjunk még egy esélyt neki.
És bejött.
Nem antidepresszáns, mert ADHD vonalon bé vonalas terápiának is mondható Magyarországon, de ahogy a nagykönyvben meg van írva, pár hét alatt, elég hamar, visszaállította az agyam dopamin szintjét és a „kurva anyja már megint egy nap” helyett elkezdtem azt érezni, hogy hát bazdmeg végre nem feszít belül semmi. És nem akarok megdögleni. A lét,- és a testem fájdalmától.
Emiatt maradtak el az írások is érdekes módon, Nektek és Kiberovot sem nyaggatom a rengeteg belülről kitámadó élet, világmindenség meg minden sztorijaimmal, de most eljutottam oda, hogy végre könnyebb, és ebből a létlebegésből már írni is tudok, blogot, ide, Nektek.
Rengeteget melóztam az elmúlt hetekben, rögtön az UB után indult a dzsihád, nem tudtam, hogy fogom megugrani, volt közel tíz egynapos utam, közte kettő kinnalvós is.
Ezek miatt is volt fontos a gyógyszer, mert nem ugrottam volna meg, az olyan biztos, ahogy Nyikolaj a porszívó szaladgál most mellettem, én meg elvagyok, de úgy elvagyok itt vasárnap délután, mint a befőtt.
A megemelt, vagy inkább helyreállított dopaminom mellett az adrenalinnal is molyol valamit a cucc, így nem is tudom hány év kínszenvedés után, megszűntek a teljes testemben üvöltő és gátló fájdalmak, ami valószínűleg gerincből és-vagy a motorbaleset maradványából kifejlődött valami.
Nem mentem el MR-re vele, szóval passz, hogy mitől van.
Nem tudom elmondani milyen boldogságot jelent az elme és a test szabadsága, elég cirkalmas úton, de végül és végre, másfél év után eljutottam ide.
Az egynapos kétségbeesett mellécsúszásomat nem tartom visszaesésnek, a létező összes helyre kapaszkodtam, fogtam és húztam ki magam belőle, a jövőmet nem vele, a rohadék szenvedéssel meg valamizéssel képzelem már el.
A röhej az egészben, amikor a józanságban azon kívül, hogy rájössz, nem is szeretsz főzni, nekem az is világossá vált, hogy hát bazdmeg, én egyáltalán nem is vagyok boros.
A borról azt hiszem örök élet, meg a halálom napjáig is a hányás fog eszembe jutni, az alkohol meg egyáltalán nem hiányzik egyetlen egy porcikámnak sem.
Soha nem éreztem még így magam, ennyire normálisnak. Igen, ja, szeritem van ilyen, hogy normális, ez az az állapot, amikor nem akarok mindenkinek a dumájába beleugatni, mindent kiírni, amikor azt veszem észre, hogy csak így vagyok, kérdezgetem az embereket valódi kíváncsisággal, kiolvastam két könyvet, rendeltem egy sci-fi tetralógiát, amibe már egész jól belecsúsztam, meg végignéztem két valóban értékes sorozatot, az egyik az a Baby Reindeer volt.
Amivel az a helyzet, hogy ha lehetne, kötelezővé tenném szívem szerint mindenkinek.
Hátha általa többen értik meg, hogy képes valaki benne maradni egy bántalmazó kapcsolatban, hogy képes akarata ellenére táplálni valakiben a reményt, pedig a háta közepére nem kívánja az illetőt.
Mindezt odahányja a srác a szemünk elé olyan hihetetlen mély őszinteséggel, amilyet azt hiszem, még életem egyszer sem láttam, sehol.
Sokkolóan hátborzongatóan undorítóan jó.
És megvolt.
Mindez amiről ő mesél, megvolt nekem is K-val, akinek könyörögtem még az elején, hogy hagyjon békén, de aztán egy kiskapun valahogy mégis átjött, biztos akartam, hogy átjöjjön, onnan kezdődött el a totális őrület. Amiből öt kibaszott évembe telt kimászni és további lassan háromba levakarni magamról Narniát is. Szekrényestül.
Aztán most itt vagyok ezzel az „agyműtéttel”, mert tényleg úgy érzem magam, mint aki teljesen más ember lett.
Nem akarok állandóan valamit csinálni, valamiért vagy valakiért, és ez furcsa.
Erről is szól ez az egész, amire a napokban döbbentem rá egy csacsogásom után, hogy vér egyszerű a válasz, miért nem tudok kizárólag önmagamért motorozni, hegyet mászni, nyaralni menni, átbringázni hegyeken, bármi áron legalább négyszer edzeni egy héten, beteges módon, ha esik ha fúj kutyát labdáztatni, akkor is, ha ő szarna rá és kanapén heverne, meg még sorolhatnám végeláthatatlan a kényszeres cselekvéseket.
Mert közel húsz éve éltem olyan szar párkapcsolatokban, amikben ha éppen nem voltam benne, akkor is benne voltam.
Érthető?
Én értem.
Az ebből keletkező negatív energia tolt, motivált és munkált bennem.
Az az állandó ideg, negatív szarszemét feszültség volt az üzemanyag!
És utána benne, meg csak szerekkel, alkohollal, xanaxszal, mérgekkel tudtam megmaradni.
Találós kérdés megfejtve, pipa.
Mind, egytől egyik menekülés volt, de még a szombat délelőtti fürdő is, ahogy a gőzben valóban le tudta engedni az agyam a stresszt, azt a stresszt amit kínkeservvel sikerült nagyon lassan megszüntetnünk, lekapirgálni rólam.
Megszüntetnem.
Rengeteg segítséggel és közösen gondolkodással, amit az elmúlt három évben kaptam, amiért tíz körömmel kapaszkodva megdolgoztam.
Nem voltam alkalmas párkapcsolatban élni, és amikor azt mondtam, mostantól nem pasizok, ezeket a kockákat még nem raktam össze, ahogy azt sem, hogy miért érzek ürességet és motiválatlanságot gyakorlatilag all the time, amikor éppen nem történik velem valami.
Ráfogtam a nemivásra és vártam vártam, talán majd elmúlik, talán majd helyreáll a kémia.
De nem.
Nem állt helyre.
Azért, mert a félelem, a szorongás, a kisebbségi érzés, az összes állandósult negatív energia mozgatott, aminek a nagy részét most sikerült kifogni a vitorlából, sok irányból magam alá épített támaszokkal. Nem estem le, nem eshetek, mert megfog a hálóm.
Annak megértése, hogy a toxikus társfüggés bármennyire is fáj, képes volt motiválni olyan dolgokra, amiket úgy éreztem az elmúlt egy, másfél évben, hogy örökre elvesztettem.
Azt hittem soha többé nem leszek képes ezeket önmagukért szeretni, a kirándulást a napfényért, vagy a falevél miatt, a fürdőt a termálvízben heverés öröméért, csak úgyból.
Mert jó.
És most azt hiszem eljött az idő, hogy abba a vitorlába ne a harag, a düh, a féltékenység, a rettegés fújja a szelet, hanem az önbizalom, a hit és az önszeretetre való törekvésem.
Hogy tényleg azért a valamiért tegyem amit teszek, mert az nekem a mostban jó. Nem utána lesz jó, nem kiengedi a gőzt, nem semlegesít semmit, nem fogyok le tőle, nem pasizok be, nem szüntet meg semmilyen bűntudatot, egyszerűen csak jó. A kirándulás. A motorozás. Az élet.