Napló a B oldalnak

Ha visszahámozom az életem, azt hiszem még 12 se voltam, amikor az első rumpuncsot vagy mi a szrt anyám! a kezembe nyomta. Alámondással ment a Terminátor valami videón, egy kolléganőjénél, nappal, és a világ legtermészetesebb dolga volt inni egyet, meg bámulni a villódzást a képernyőn, a hülye monoton duruzsuló szöveggel alatta. Nahát vajon miért imádom én ezt azóta is? 🙂 Folytatódott ez a húszas éveim alatt, olyankor amikor éppen átmenetileg otthon laktam, nem pedig drogoztam, és/vagy estem teherbe valahol, valakitől, valakivel. Az első kis szomorkodós rezdülésre már fogott is kézen, gyere jányom, veszünk a piacon románkonyakot, arra még az eleniumot is utána hajította. Na, most jobb lesz! Hú de jó volt.

Hasta la vista Baby!

Bár az is lehet, a Conan a barbár volt amúgy, innet nézve mindegy is, a lényeg, hogy igen korán kezdtem a szerhasználó karrierem. 16 körül már befigyelt a hasis is, habár sose lettem nagy rajongója semmilyen „természetes” szernek, kivéve ugye az alkoholt. Az ADHD miatt nálam minden kicsit furcsán, vagy másképp hat, a benzotól felébredek, a koffeintől nyugszom. Ez a két utolsó cucc van amihez még nyúlni szoktam, lassan 6 hónap nulla drog, nulla alkohol után, 2 év kőkemény melóval a hátam mögött.

Tegyük hozzá, a kétezer éve szedett antidepresszánst is elengedtem, dokim csak holnap tudja meg, tippelek: nem fog miatta megdícsérni. Kétfélét ráadásul. Harmadik nekifutásra raktam le, mivel nekem a csökkentgetős séma kivitelezhetetlen befekvés nélkül, hát megint az lett, hogy kidobtam a kukába. Olyan, hmmm. Hát nem mondom, hogy szárnyalok, de fogalmam sincs milyen a valós élet, így inkább kitartok mint panaszkodjak, és folyamatosan figyelek a jelekre. Az én testem, az én kémiám, nálam jobban senki nem ismerheti.

Egy-két hónapja nagyon erősen ingadozik az örömérzet a fejemben, szívem szerint jeges víz alatt állnék néha egész nap, de legbelül meg annyira erős ellenérzés épül a; na piros vagy kék kapszula vonallal szemben, hogy többször inkább némán szenvedek és hiszek, mert hinni akarok.

Tanulok hinni magamban. Csinálásból nagy baj még sosem lett, feladásból rengeteg. Nem is valószínű, hogy túlélnék még egyet.

Így vagyunk most azon a ponton, hogy dédelgetem, cirógatom a maradékok elengedését. Úgyis eljön az ideje, mindig eljött. Persze dokival is beszélek, de nem ő él a fejemben, sokkal több segítséget kapok, kaptam tapasztalati vonalon. 35 év automatizálódott szokásait átalakítani nem megy egy nap alatt, a Jójistennek is többre volt szüksége, ezért tényleg nincs más választásom mint nyomni, menni előre tovább.

Jó kaja, lehetőség szerint zero gyógyszer és lassan, kiemelem nagyon lassan, jó lenne a koffeint is elengedni. Mivel hiperalacsony a vérnyomásom (háhá ezt meg a cigit megúsztam:) keresgélek valami teljesen természetes megoldás irányába, de az alacsonyat úgy képzeljetek el, hogy négy kávé után is 110 per 60. Na. Csoda, hogy -még- élek!

Ezekkel a hátam mögött tegnap hoztam egy döntést, holnap rákérdezek lehet-e. Ha lehet, befekszem gyógyszer (be),- leállításra. Sima pszichésen ragaszkodom már csak a benzohoz, ami minimális, alkalomszerű mennyiség, de kezdem látni az átfedést, miért nem kell nekem kisujjam eltartva donperignont szopogatni, na hát ezért nem. Mert, ha borulnak a körülmények, ezt már ezerszer idecitáltam, akkor a komplett dobozzal fogom megenni egy ültő helyemben. Ugye. Egy pohár bor. Muhaha! Ilyen ez a függőség cucc, ideje akkor megismerni.

Nem könnyű, mert az én típusom képtelen pihenni, az meg mégsem adja, hogy edzésről fürdőig, fürdőtől melóig rohanok állandóan, hogy annyira ki legyek ütve, amikor már mozdulni sem bírok.

Nem akarok szedni semmit.

Mission Impossible. Vagy ezt már mondtam?

2023 Július

Marcsa