Felépülési történetek I. 28
Valamikor 956-ban, amikor volt még Rocktogon, de az is lehet, hogy Saigon, Balázsékkal randiztam az akkoriban újra fellépni kezdő Sex Action koncerten, a nagy büdös budapesti éjszakában. Ha most visszagondolok a régi működésű énemre nagy a valószínűsége, hogy egyetlen bebaszást sem úsztam meg balhé nélkül, de természetesen mindenki más hibás volt. Kivéve persze; engem.
Áldozat szerep, senki se szeret, brü hü hü. Nárci áldozat, na ez meg aztán a zseniális párosítás.
Mindegy is, a lényeg, hogy becsapódtam a pincébe, semennyire nem voltam már szomjas, ordítottuk, hogy vörös a szád béjbeeee, olyan őrülten izgató.
Annyira emlékszem, hogy üvegből ittuk a sört és lóbáltuk a plafon felé.
Beleégett a retinámba.
Csatakrészegen csápoltam, hogy másképp, másképp nem is lehetne, ez a meggyőződésem is lassan felülírható hálistennek.
Na Balázsékkal volt egy kiscsaj, bemutatták nekem, ránézésre épp hogy kipenderült a sulipadból. Mondom nézdmá’ honnan tudja ez a szövegeket 92-ből, a tojáshéj ott figyel még a seggén. Szia! Engem Marcsának hívnak. Aha, hellooooo, engem is. Akkor így tökre emlékszem, hogy egymásra néztünk, majd amennyire lehet egy ilyen helyen, elkezdtünk pofázni az akkoriban még telefüstölt ganyételepen, a fülsiketítő, nem túl píszí rockzenére is ugrabugrálva közben. „Gyere ide térdelj elém, fogjál engem marokra!”
Dumaduma, dumát követett, amikor már a sokadikra figyeltem fel, hogy dehát ez a csaj full ugyanazt mondja amit én, akkor megkérdeztem? Te mikor is születtél?
Egyszerre van a szülinapunk és guess what, na mi történt még egyszerre az életünkben?
Egyszerre is álltunk le szinte a humpákolással.
Tavaly.
Pedig nem vagyunk napi kapcsolatban, csak hosszú évek óta követjük egymás sorsát.
Én egy éves, ő öt hónapos kábé, de elakadt nagyon, feszíti a düh, nem érti, ezért ma engem kérdezett meg, hogy éreztem-e hasonlót, meg hogy álltam én egyáltalán a dühvel?
Pofáztunk telefonon egy órát. Semmi extrát nem okoskodok ilyenkor, csak azt ismételgetem, hogy nyomni nyomni kell és kiadja.
Majd jönnek a válaszok.
Volt-e nekem ilyen időszakom, amikor ezt a nagyon erős tehetetlenséget éreztem?
Tessék?
Hogynevolt.
Vissza is estem.
Kétszer.
Úgy feszültem, hogy azt hittem kirobban az agyam a helyéből és amikor úgy döntöttem, hogy nem bírom tovább, majdnem kiköptem az első pohár bort, olyan szarul esett.
Olyan volt, mintha a hányásomat innám.
De aztán csak legyűrtem jó alkesz módjára és igen, a hatás azonnali volt.
Azonnal befedtem vele azt, amivel időszerű lett volna már akkor szembenéznem.
Mert.
Azt mondja nekem: tebazdmeg, figyelj, én rájöttem józanul, hogy nem is szeretek főzni.
Há mondom jónak mondod ugyanebben utazom.
Hogy ő ilyen óriási kajapartikat csinált, most meg itt áll, hogy gyűlöli ezt az egészet, kivenni a csirkét a hűtőből, felvágni, ott állni, tök haszontalan idő, és tegnap este rádöbbent, azért főzött mindig, hogy jutikázzon, hogy abból kolduljon szeretetet, mert más elé odatette a kaját, és várta, hogy örüljenek.
Szeressetek, milyen jót főztem!
Uhh, de ismerős ez.
Hogy így milyen kurva nehéz magunkért tenni valamit.
Ugyanazok a pontok amiken én is keresztül megyek!!! Mondom hája, én is elakadtam, hogy mi van, akkor most kinek is főzzek?
Magamnak???
De ki az az én, akinek főzzek???
És mit szeretne enni??? Óriási röhögés a túloldalon, azt mondja ne is mond, tegnap pont ezt írtam le több oldalon keresztül, hogy
KI VAGYOK ÉN EGYÁLTALÁN?
Ezzel kellett volna farkasszemet néznem az első és a második visszafordulásomnál, hogy a szerek elhagyását követően ki a franc az az én és mit akar zabálni?
Mert azt tudom, K mit akart zabálni, vagy mit főztem L-nek Karácsonyra, vagy próbáltam mutatni a túlsúlyos családomnak egészséges recepteket.
Mindig mindent másnak.
A másik fejében éltem, de nem ám csak azokéban akik a közelemben vannak.
Képes vagyok azt vizionálni, hogy a mögöttem jövő autóban a sofőr BIZTOSAN engem utál, ha éppen a belső sávban haladok.
Igen ennyire nem laktam a saját agyamban, nem csoda hát, hogy a testem se egy templomként kezeltem. Eljött most ez a szakasz, amikor szép lassan el tudom különíteni az éhséget a sóvárgástól, a dühöt a szomorúságtól és megértem, hogy az egyedül töltött Szenteste egyáltalán nem egyenlő a magánnyal.
Mert nem csak elkezdtem hinni, hogy jó úton járok, hanem tudom is.
Ugyanúgy ahogy az evést meg kellett tanulnom, úgy meg kell azt is, hogy mit érzek én? Miert érzem ezt? Ha nem jó, mik a módszerek, hogy minél előbb kijussak belőle? Is-ko-la.
Remekül tudtam nyomni végeláthatatlan litániákat a pasijaimnak arról, hogy foglalkozzanak magukkal és voilá, ehole a paradoxon: hiszen az én agyam azzal volt tele, hogy ő miért velem van elfoglalva állandóan?
Miért nem függetlenedik tőlem és húz magával kifele az én posványomból is, miután megtáltosodott?
Mérnem mérnem. Mert frankón egymás életét éljük nem a magunkét. Na ezt szeretném, de nagyon, visszaforgatni magamba és a szépen lehámozott csutkára visszahajtogatni egyesével a leveleket.
És ezért voltam most egyedül Karácsonykor, mert apu lehámozott csutkája vagyok éppen.
Viszont értem azt, hogy honnan jöttem ide, hogy ennek oka van és tudom, hogy melyik vonattal szeretnék továbbmenni.
Afrikába. 😉