Napló a Könnyebbik Úthoz
Felkelek, mosok, megválaszolom, kiteregetek, mosok, megetetem, felmosok, felhívom, kurva Apeh, leviszem a pincébe, kiviszem a kennelt a kocsiba 5 kapun keresztül (sorház), a kutyák már ordítanak, mert tudják, hogy megyünk, akkor visszafekszem nyugszikba kicsit, aztán egy ilyen teszemtoszom délelőtt után felkocogunk Dobogókőre uszkve egy óra alatt.
Előtte megkérdezi a szomszéd, miközben egy könnycseppet is elmorzsol a szemében az állatkínzás miatt, hogy MUSZÁJ a szegény kutyákat abba a kennelbe tenni, és én a tanult asszertív elkerülő módon nem, nem magyarázom meg neki, hogy egy, nem marad a helyén, kettő, hullik a szőre, három, ha baleset van, kirepül a szélvédőn vagy akárhol, azt mostanában éppen nem tervezek kutyát temetni. Mert mindig mindenki mindent mindenkinél jobban tud.
Kiveszem a kutyákat, összevissza cibálnak örömükben, háromszor pofára esek, mindenkinek messziről ugrálva örülnek, nekem nem, aki idevergődött velük, megint kell fél óra, hogy sorainkat rendezzük és délután kettőre fenn vagyok a hegyen, kussban, jóidőben, kevés ember között. Sétálok.
Hát így magát a sima sétát azt pont annyira szeretem mint a hosszútáv:)))) futást, semennyire, tehát kell, hogy a pulzusom mozduljon, nosza fel, le, akkor kezdem érezni a dopamint. Délután lassan három óra. Közben még fáradok is, meg kiszakad a hátam a menstruációtól, éhes vagyok, de nem tudom mit egyek, próbálok a pillanatban lenni, az agyam folyamatosan forgatja magát, hát ez ilyen.
Csak enni kellene, hogy legyen energia, utána még becuccolni a kocsiba a jószágokat és hazavezetni péntek délután. Abban a forgalomban. De nem baj, én ITT vagyok most fenn, mondom itt, fenn, nem a forgalomban lenn. Kurva életbe az állandó agyalással már. 🙂
Ehhez képest amikor akármiztem, hamm egy tabletta, sutty egy akármi, nagyon maximum a Sanyiig mentem el a boromért, és e voilá, fél óra múlva eufória, dopamin, minden pipa. Már csak szinten kellett tartani. Viszlát könnyebbik út. (?)
Na emiatt nem egyszerű dolog ez a józanodás függő aggyal kérem. Apró csecsemőként tanulom újra az összes lépést, benne lenni az adott pillanatnyi nehézségben, ürességben, konfliktusban, fáradtságban, fájdalomban és azt mondani, megyek, berakom a kutyákat, ha a hátam kiszakad akkor is.
De most ülhetek fenn a Rezső kilátón néhány bringás van csak körülöttem, akik Dömösről tolták fel (gyalog se picsa, én úgy szoktam:), amúgy nyugi van. És jó idő! A lelkiismeretem rendben, mert törődtem a családommal, magammal, szellőzik a fejem és tiszta lakásba érünk haza.
Könnyű? Hát kurvára nem. Mindig a rövidebb utat választjuk, naná, hogy meg akarja az ember spórolni a melót.
Lehet tolni, hogy csak akaraterő kérdése, csak hogy kedveseim, az az akaraterő sok mindenből tevődik össze, beleszólnak a hormonok, traumák, a jelen meg a múlt, a transzgenerációs totál hátulról nyakbatapadó szorongások, hát hajrá.
Roppant mód örülök, ha valaki le tud élni a szimpla akaratereje által egy életet a helyes úton tartva, csodálattal adózom előtte.
Nekem kellenek a mankóim. Most például a zsíros deszka nullás sörrel. 
2023 Július