Ma folytatódik Marcsa naplója, amiben mesél a függősége korai szakaszáról, a megboldogult diszkós időkről, a domapin szintről és a régebbi nyaralásokról.
Függő és nem függő fej
Nem tudom mi lehet a különbség függő és nem függő fej között, mert én csak az enyémet ismerem, és a benne zajló folyamatos zakatolást.
Szerintem 16 évesen már pulcsikész voltam az első kalinkavodkasiónarancs fogyasztásakor, ugye megboldogult diszkós idők, meg a Hild tér. Ez már akkor eldőlt, hogy két hejehuja között nem nagyon érdekelt mi történik körülöttem. Gyűlöltem az iskolát, a munkáimat, az embereket természetesen, untam mindent, amiben láthatóan mások nem úgy szenvedtek, vagy lázadtak, ahogy én tettem. Teszem. Kirúgtak onnan, meg amonnan is, húszas éveim elejétől folyamatosan csak azt éreztem, hogy nem érek egyetlen buznyákot sem. Pedig minden személyiségnek meg van a területe, ahol a neki boldogságot -is- visszalapátoló sikereket elérheti. Na és ez az, amit én nagyon benéztem anno. Csodálkoztam miért nem motivál a pénz, miért tőgázzal nyomom meló után, visszakettő padlófék a hűtőmig, és küldöm le a nulladik, meg a második pohár bort egyben. Ja, hármat. Elsőnek. Mert nekem nincs első pohár, és soha nem is lesz. Teljesen egyszerű a miért.
Senki nem adott a kezembe eszközöket, hogy ez ne így legyen.
Csodálkozva hallgatok néha józanodó barátokat, akik mögött pár év, tíz év valamizés húzódik meg. Nekem sose volt szerintem bűntudatom harminc év alatt, hosszú-hosszú évekig mennyiségileg nem estem át a túloldalra, gyakoriságban persze már a karrierem első napján, természetesen. De a kígyó csak ráeszi magát minden teljesítményre, minden egyes másodpercre. Hiába szeretek valóban hegyet mászni, átbiciklizni, utazni, fizikai munkát végezni…a jutalmazás, hogy a már megemelt dopamin szintet még feljebb toljam, ellenállhatatlan volt. Ám igaziból eszembe sem jutott ellenállni. Voltak rosszabb időszakok, amik szigorúan lehetetlen párkapcsolati próbálkozásokhoz kötődnek, de ösztönösen tudtam belül, hogy szeretem az életet. Így valahogy mindig visszanyaláboltam magam, nem gondolkodva azon, hogy igen, nekem az edző-közösségem ennél sokkal fontosabb, képben kell lennem hozzá a hét legalább négy teljes napján. Egyszerűen csak billegtem a pengeélen. Ja, és nem edzés napokon meg persze mehet a „tivornya”.
Miért is az egyik lehető legrosszabb választás volt ez? Mert lehetek ám kisimult, volt ilyen évem, semmi sóvárgás, kis spritz Nápolyban, egy-két dühből elfogyasztott ez, meg az nyáron, de az egész év tekintetében nagyon keveset ittam. Sokat gondoltam erre az évre, nem azzal a felhanggal, hogy én valaha szociális ivó leszek, kisujj eltartott donperinyonnal, egyszerűen csak arra, hogy akkor miért működött. Miért működhetett? Hát picsa egyszerű gyerekek.
Mert optimálisak a körülmények
Aztán a Jójisten odaver egy pandémiát, nesze, most vidámkodj. Na ez az egyik ok, amiért most nem használok semmit. Mert a worst case scenario lement az elmúlt három évben, és szerintem a következő ilyen menetbe egyszerűen beledöglenék. A naplemente a Badacsony fölött ennél sokkal faszább cucc, mint földdel a fejem fölött „pihengetni”.
Igen-igen, leértem, körülöttem bor mindenhol. Tudjátok mi a legdurvább? És ezt most kinagybetűzöm.
SOHA NEM INDULTAM MÉG ÚGY „NYARALNI”, HOGY NE AZ ESTI ISZIKE LEBEGJEN A SZEMEM ELŐTT. Erre elég kemény volt rádöbbenni, hogy ugyanezen az úton már bejátszott volna két lidli, felhívom a Karcsit, hogy melyik kocsmárostól tudok pálinkát venni és becsapódás előtt, és/vagy még a kocsiban, lemegy az első három.
Pontosan az érkezésemkor foszlott szerte-szét a gondolat, ami az italok körül keringett. Ahogy ülök a hegyen. És szer nélkül is folyik ki a fülemen az euforikus dopaminfüst, pöfögve.
Csak csinálni kell. Mindent. Edzeni az agyam utolsó kis kicsinált neuronjait, hogy emlékezzenek, megy ez máshogy is.
Ja, bazinehéz.
2023 május.
Marcsa