Pandémia és társfüggőség
Nincs itt mindig vigalom kérem, sírva ébredni, na ezt übereljétek kérlek. Pár napja megint, „vivid” álmaim vannak, főleg a reggeli REM fázisban, vagy visszaalvásban, de most olyat dobott a Jójisten, hogy egy darab görcsben álló gyomorral, sírva ébredtem fel. Nem másztam itt még bele abba, hogy csúsztam ilyen geci mélyre a pandémia alatt, de most, hogy bedobta a mozigépész, nagyvonalakban elmesélem nektek.
Volt egy hellyel-jöttem 7 évig tartó „””kapcsolatom”””.
Azt hiszem mindenki tudja mit jelent a hellyel-közzel, némi khmmmm, szünetekkel tarkítva. Érdekessége annyi volt, én menekültem belőle már az elején is fejvesztve, nem akartam fixálni a köztünk elindult akárbármit.
Hagytam volna csak olyan sima hello fakkfrend vonalon, de nem lett elég erőm hozzá, hogy stabilan zárjam a dolgot. Helló helló társfüggőség, csumi! Természetesen fogalmam nem volt róla, hogy mellettem párhuzamosan van valakije, akivel együtt is él, régóta.
Mert az egész a mi oldalunkon finoman írom, lazább kapcsolódásnak indult, szóval igaziból nem nagyon foglalkoztam vele. Most bőgve ébredni, nagyon nem vicces, érzem teljesen tisztán ugyanazt a fájdalmat ami bennem volt akkor, mikor K ott hagyott a pandémia közepén. Egy fillér nélkül, tönkrement vállalkozással, két megmaradt kutyával, 80 négyzetméteren egy házban, ahol már akkor ellenem fordult mindenki a lakóközösségből, mikor még a „férfi” mellettem volt.
Nade hogy kerültem én K-val egy lakásba, ha ismerkedésünk hajnálán nagyjából ötször vágtam ki és mondtam, nekem ilyen kapcsolatra nincs, és semmi szükségem. Amikor sikerült tényleg minden vonalon eltávolítani magamtól, letiltásokkal természetesen, de még az emaileket is meghekkeltem, hogy semmiképp ne érjen el vele, ő akkor senkit nem meglepő módon, szárnyakra kapott. 38 évesen elkezdett foglalkozni magával, felkészülni a balatoni futóversenyre ahova tudta, hogy minden évben megyek, fogszabályzót tetetett, egészséges ételek, főzés, crossfit terem.
És akkor ott állt, a 24 órás futásunk végén a befutónál, hajnalban. Mind a 192 centijével. Álltam sorba émelygő gyomorral a budihoz, állt, állt, és csak nézett rám. Nyolc hónapja nem láttam. Annak rendje, s módja szerint megjött az email valami új címről én állat, én igazi barom, meg elolvastam.
Hogy ő csak engem. És csak miattam. És nekem. És értem.
Én meg mit léptem nyolc hónap csodásan fenntartott elszigetelődés után? Jó, rendben üljünk le beszélni, ezt válaszoltam. Mééééérrrr? Istenem, mondd miért?
Két nap múlva már nálam lakott. Egy feltételem volt, normális, felnőtt összebútorozott kapcsolat, vége a hol anyámhoz, hol tanyára, hol az exhez rongyolok a felelős élet elől többfelvonásosnak. Ő? Hát hógyne, nincs nála boldogabb ember, hiszen még a levegőt is ezért vette, hogy engem visszaszerezzen. Igen, jó a szó, megszerezni. Mert nagyjából három hónap után vettem észre, hogy semmi nem történik, semmi az ég adta világon.
És minden ugyanaz. Jó pár év alatt egy komolyabb nekifutásom volt, hogy kiteszem végleg (szerelmes ? lettem másba, de ez is egy külön sztori kellene legyen, nevezzük inkább vágynak, meg akarlak szerezni akaratnak, vagy valami olyasmi, ja, én sem vagyok különb) de mondanom sem kell, hogy nem ment. Képes volt három, talán négy hónapig a kanapén aludni, míg le nem folyt a víz a Dunán és kivárni azt, hogy a kezdeti erőm amit összeszedtem a szakításhoz, az is elpárologjon.
Ugyanebben az évben volt egy óriási motorbalesetem, aminek következtében újratanultam járni és csendben feldolgozni a traumát,
hogy altatásban leáll a légzésem, próbáld ki, próbáld csak ki milyen. Most próbáld meg. És én felébredtem. Nem, a szemed nem nyitod ki, de mindennek tudatában vagy, hogy nem veszel levegőt, nem megy be, mint amikor egy lufiba már egyetlen plusz szisszenést sem tudsz befújni. Próbáltam mozdítani a kisujjam altatásban, hogy haló nem lélegzem, segítsetek, irgalmatlan volt, és akkor egyszer csak valaki felkiáltott, te, hiszen ez nem lélegzik!
Az intenzíven ébredtem pánikrohammal, intubálva. Minden fórumon, itt is elmondom, hogy a Fiumei úti hotelszolgálatnál jobbat kívánni se tudtam volna, soha nem fogom elfelejteni a traumatológia dolgozóit. Egytől egyig elhivatott jó fej emberek voltak, azt, hogy az ép eszem akkor ott megőriztem, kizárólag nekik köszönhetem. Öt napig voltam ágyban, tudjátok, hogy ez mit jelent. A takarmányt ne firtassuk, szerintem akkor kezdtem bele életem első komolyabb diétájába. A diéta meghozta, vagy fordítva mindegy, az absztinenciát is, lassan, nagyon lassan helyreállt köztünk is családilag a rend, hja egy ilyen kezdet után, és volt nagyjából egy évünk, amikor igazi fasza párkapcsolatban, normálisan együttműködtünk.
Pont addig, amíg én megint szét nem estem, de ez újra egy külön sztori, másik történet, ma az újraálmodott szakításom tépte fel ezt bennem éhgyomorra, hogy bőgve ébredhessek, remek-remek hétfőre, ma mi jön még ha szabad megkérdeznem?
Amikor beütött a pandémia, mindketten turizmusban voltunk, jól kerestünk, szerettük a melóinkat. Egyetlen nap alatt ment minden a levesbe, nem, igen, nem volt tartalékunk. Egy dolog, amihez van eszem és mindig is volt egész életemben, hogy extra pénzeket tömködtem mindenhova, autóba, lakásba, lakásbővítésbe. De készpénz, na az nem volt sehol. Neki egy hét alatt szereztem munkát építkezésen, én először sütni kezdtem mint annyi mindenki más, aztán takarítani.
És itt vette kezdetét a durva feketepálya, freeride természetesen, még azt sem mondom, hogy kijelölt lett volna.
Akkor kezdtem kratomot inni, pia, stimuláns és ezazamaz mellé, hogy valahogy elviseljem a rengeteg megalázást, az erőmet meghaladó munkát, az elveszített edzőközösségem hiányát, azt, hogy a minimális bevételünket én osztom be és főzök minden áldott nap friss ételt, mert ez az, amivel talán a legtöbbet lehet spórolni. De drogoztam. Ittam. Eltemettem az első bullterrierem is, saját kezemmel a kertemben.
Mindeneztem, hogy ne érezzem a fájdalmat, hogy minden nap fel tudjak kelni egy újabb olyan napra, ki tudja aznap éppen ki törli majd belém a lábát.
Eljött, amikor K lett az az ember. Vasárnap reggel ült le az asztal mellé, és mondta, hogy beszélnünk kell. Hozzátartozik az igazsághoz itt én egyszer már visszakönyörögtem őt fél évvel előtte, pedig én voltam az, aki az összes cuccával együtt elfuvarozta az anyjához, valami újabb szexpartnerkeresős lebukását elunva. Ezeket amúgy akkor is eljátszotta amikor a baleset után hat hétig tanultam újra járni, majd rávert az élet egy mélyvénás trombózist is, újabb párhetes kórházi dekkolással.
Nah szóval ott állok, pénzem semmi, munkám minimál, egzisztenciális nullahullaként, és ő elmegy, fogja a cuccát el, én ott maradok és fogalmam sincs róla, mihez fogok kezdeni. Arra gondolok, hogy egyedül még egy reklámot sem vagyok képes végignézni.
Ma reggel visszaalvásban velem szemben ült a kanapén az álmomban, és azt magyarázta, ne aggódjak, megleszek egyedül, pár nap kell csak neki, hogy elköltözzön, addig még elintéz néhány dolgot. Ült ott és egy bútorkatalógusban karikázgatta mit fog venni az új lakásba. Kimarta a szívem a fájdalom, teljesen tisztán újraéltem a megtörtént érzéseimet. A megalázást. Láttam az undort a szemében. Pedig ez három éve történt.
És nyitottam egy bort. Ittam álmomban.
Sírva ébredtem.
2023 nyara
Marcsa