Út a mélyponttól a józanságig: három és fél év terápia

You are currently viewing Út a mélyponttól a józanságig: három és fél év terápia
Három és fél év terápia – út a józanság felé.

Három évvel ezelőtt, azaz lassan három és fél — számoljunk így — egy nagyon durvára sikerült, végre végleges szakítás után arra az elhatározásra jutottam, hogy segítséget kérek. Mindennel szembement a választásom, mert már olyan szar állapotban voltam, hogy utána se tudtam volna nézni normálisan, a függőkkel foglalkozó ellátórendszernek.

Írtam pár üzenetet Facebookon, és egy ismerősöm ajánlása után, totál infó nélkül, egy októberi nap becsöngettem a Horánszky 12-be. Kiberov nyitott ajtót.

Úgy voltam vele az elején — és ezt azért írom, mert teljesen normális, ha más is így érez —, hogy valamit mégis csak teszek magamért, hetente. Legalább majd olyankor nem iszom, valahogy lesz.

Baromi szerencsém volt, mert ahogy beléptem az ajtón, azt éreztem, hogy ez itt működni fog.

Nem feszengtem. A szabály szerint nem mehetsz be cipővel, és nekem ez a „cipőben, glancban ülünk egymással szemben valami hideg szarban” sosem jött be, nem segített feloldódnom. Az elején, amíg még használtam, talán túl otthonosan is éreztem magam. A viselkedésem, figyelmem még finomítás alatt most is, de valamit éreztem, és jól éreztem már akkor. Tudtam, hogy ide majd visszajövök.

Ez innen akár egy tündérmese is lehetne, de kurvára nem az.

Amikor kezdtünk, akkor kezdett a Száraz November is. Mondtam, hogy most nem lesz gond a leállással, visz a csoport, no worry nem fogok inni. Előbb is kezdtem, már októberben, és egészen január végéig ki is tartott a lendületem. Meddig? Addig, amíg fel nem regisztráltam megint egy szexpartnerkeresőre, és a faszi a kezembe nem adta az első pohár bort. Mondtam már, hogy nem pasizok azóta?

Nagyon durva mélyrepülés következett, amit végül csak Antaethyl-lel tudtam megfogni.

Az meg sajnos engem fogott meg. Olyan brutál rosszulléteim voltak — akkor azt gondoltam, attól —, hogy azt hittem, megbolondulok.

Hol pörögtem, mint a barom, hol meg megszólalni sem tudtam. Végül ennek az etapnak pár hónap után úgy vetettem véget, hogy egy péntek este, éjjel technopartyt tartottam a kertemben. Egyedül. Ordíttattam a Children-t, az összes régi Café del Mar-t és társait, onnantól kezdve kint aludtam a kertben. Egész nyáron.

Nem tett jót annak az időszaknak az sem, hogy megint barátkozni kezdtem egy bipoláris barátnőmmel, aki saját bevallása szerint nem függő, miközben marokszám eszi a Xanaxot és mellé a Kventiaxot is lapátolja.

Na, arra sikerült nekem is rácsúszni: a Ritalin, az alkohol és a Xanax mellé néha Kventiaxszal ütöttem ki magam, hogy egyben aludni tudjak legalább tizenkét órát.

Elmondhatatlanul szar állapotba kerültem az onnantól tartó utolsó fél évre.

Volt, hogy napokig nem mozdultam ki a lakásból, és az agyam kezdte felmondani a szolgálatot. Volt olyan nap, amikor annyira féltem, hogy a fürdőszobám padlóján rettegtem, becsukott ajtók mögött, füldugóval és szemfedővel.

Éjjel, amikor megláttam egy meztelencsigát a lépcsőmön, meg voltam győződve róla, hogy be fognak támadni a házamba. Nem, nem vicces. Sajnos egyáltalán nem.

Ezzel párhuzamosan melóztam is: lakásokat festettem, takarítottam. Ne kérdezzétek hogyan, pontosan olyan is volt.

Nagyon emlékszem olyan esetre, amikor azt hittem, tényleg meghalok a festékes vödör cipelésébe, lépésenként kellett megállnom, hogy össze ne essek.

Semmi, de semmi energiám nem maradt. Plusz ott voltak a megmagyarázhatatlan rosszullétek.

Már nem lehetett felgöngyölíteni, mi minek a hatása, és miből is indultunk ki eredetileg.

Az alap az érthető: a gyerekkori traumatizáltság

Ahogy a mai napig emlékszem, amikor az a férfi bejön a szobámba, és arra amit csinál velem, attól nagyon fájt utána a nemi szervem.

Mivel 8 éves korom előtt történt, nem tudom a mai napig, hogy csak az ujját használta-e, de azt tudom, hogy a nyelvét igen. Azért írom ezt így le, mert minél többször beszélek róla, annál illékonyabb lesz, annál kevésbé szól bele a jelenembe. Ne sajnálj, feldolgoztam, csak így lehet. Nekem csak a kitárulkozás segített.

18 éves koromig nagyjából háromhavonta vert szarrá a nevelőapám. De a verések mellett az intézettel fenyegetés, a nevem kigúnyolása és az egyhetes szobafogságok még jobban fájtak.

Nem kell tehát nagyon keresni miért lett, hogy anyám elkeseredett totális tehetetlenségében, inkább megtanított engem is inni a fájdalomra.

Ebből egyenes úton menekültem el óriási, üvegeket fejemen széttörős balhé után egy drogos kommunába, egy drogos pasi mellé. Ököllel ütötte a nevelőapám a fejemet.

A karrierem innen ismeritek.

Szóval az első év vége felé tette fel a kérdést Kiberov. 

Akkor most megint iszol?

Mondom: megint. Minden nap? Mondom: minden nap. És azt tudod, hogy az nem jó neked?

Franc tudja, miért, de ezt számolom az első áttörésnek nálam.

Nem, nem álltam le utána sem, hanem átálltam sörre, abból is az alacsonyabb alkohol tartalmúra. Ott az utolsó hónapokban már alkohol szinten nem kevertem semmit, de még mindig stimulánsra ittam, és Xanax-szal aludtam.

Ez tartott egészen a Jimi Hendrix-napomig, amikor annyira beleutáltam már a takarításba, és annyira nem éreztem, hogy ki tudok belőle jönni, hogy inkább úgy döntöttem, kiszállok.

Egész nap ittam, és szó szerint feküdtem a saját hányásomban, úgy döntöttem, hogy megdöglök.

Jimmy Hendrix day. Azóta is így emlegetem.

A mai napig nem tudom pontosan, miért a Krisztián és a pandémia kettőse taszított ilyen mélyre, de talán az egyik az, hogy ő volt az egyetlen pasi az életemben, aki tiszta szívből képes volt gyűlölni engem. Ennek hangot is adott azzal, hogy válogatott mocsokkal hordott el minden szarnak és semmire valónak. Hogy ez összecseng a gyerekkorommal?

Igen. Adjuk hozzá, hogy elveszítettem a lakásom, az autóm, a munkám — amiben extra megbecsülést kaptam —, szóval erősen sikersztori ez, azt hiszem, mert simán az utcán is végezhettem volna. Vagy a patológián egy cetlivel a lábujjamon.

Az első év vége felé tombolt tehát, a mindennel is vasat tűzbe tartó politoxikomán Mari. Szex, pornó, stimuláns, alkohol, MINDEN.

Akkor azt mondta Kiberov: itt a vége.

Itt a cetli, ezt vidd haza. Ráírta, hogy jövő hét csütörtökig elmész egy csoportra.

Nem! De! Miért nem? Mert baszdmeg, ott ölelgetni fognak, és imádkozni kell.

Nem érdekel, mész.

Na, jól van megyek. Rettegtem. Persze, egyedül nem voltam képes megugrani, ezért Szandiba kapaszkodtam, aki elvitt egy helyre, ahol a csávó „Jesus is my superhero” pólóban az ajtóban megölelt, hogy azt mondja szia Péter vagyok, és mi itt így köszönünk egymásnak.

Szuper, gondoltam. Igen, ez ennyire vicces volt.

De nem ez lett a választott csoportom. Aztán próbálkoztam még pár helyen, míg be nem kerültem az Orczy Klub egy 12 alkalmas függőknek tematizált „tanfolyamára”.

Azóta is köszönöm Dórának és Attilának az arra való felkészülésüket és a sokszor rettenetes viselkedésem tolerálását, mert hogy tudjátok, ti tettétek fel az íre a pontot.

Így kerültem bele az ottani vicces anonim csoportba is, két anonim csoportot látogattam egy teljes évig.

Hogy most miért nem oda járok, talán egyszer majd meg tudom fogalmazni, még nem állt össze a fejemben teljesen.

Az első három hónapot Antaethyl-lel hoztam le, mellette letettem a Ritalint is. Ez egy újabb nagy lépés volt előre. Csak az Antaethyl és a Xanax maradt meg. Ezeket is elhagytam abban az évben, ami mondjuk ki, kurva nagy  baklövés volt. De a hibák arra vannak, hogy tanuljunk belőlük, tudjátok, Fruzsi halála után szépen visszaállítottuk az antidepresszánt, amitől most hibátlanul működöm. Elmentem akkor egy endokrinológushoz is, aki a magas cukromat hozta rendbe. Az meg a kajálásomat. Így az első évben 20 kilót sikerült lefogynom.

Bamako után beszéltük meg Kiberovval — mert előtte még rohadt ijesztő volt az elválás —, hogy év végére lezárjuk a terápiás kapcsolatunkat.

És én új irányba indulok tovább.

Ha minden jól megy, sikerült bekerülnöm a Nyírőbe pszichoterápiára.

De ezzel csak egy kis szünet után kezdek, most éppen másra fókuszálok. Tudjátok, taxis (is) leszek, és fel kell futnom magam április végére 10 kilométerre az Ultrabalatonra. Ehhez már elkezdtem edzeni. Tavasszal pedig újra kezdjük a kutyasulit Lócival, mert hát mondjuk ki: nem ő a legélesebb kés a fiókban.

Kiberov. Nem tudom, hogy ti segítők hogy bírjátok ezt a munkát, de én beleőrülnék, azt hiszem. Amit lenyomtál mellettem a mélypontjaimmal együtt, nagyon nagyra becsülöm. Pont a mélypontok tanítottak meg arra, hogy egy emberi kapcsolatban nem kell elrohanni az első rossz érzés miatt. A kapcsolatok ilyenek. Így működnek. 

Ha valami értékes, ahhoz mindig vissza lehet találni.

Köszönöm.

Marcsa

2025 január