Bungihasználó Napló
Ahogy egy nap alatt ment levesbe az egész életem, amikor a járványt hivatalosan is bejelentették, úgy jött sorba az összes többi csapás. Sors. A nagynehezen összerakott kártyavár egy pillanat alatt omlott össze, az egyetlen stabil ponttal egyetemben.
Életem első szeretem munkája is 24 órán belül ment le a Szent Jupáton, be, a pöcegödörbe.
Volt már róla szó, akkor még K-val próbáltam túlélni a megkerülhetetlent, mivel neki is turizmus, így ketten festegettük a falat az első pár napban, csákóban, vigyorogva. Na sokáig nem örömködtünk. Egy héten belül neki szereztem ugyan munkát, de nekem, 40 plusz évesen, erős hátrányból startolva ADHD, függő, bipolár, apró nárci felütéssel;) hát hogy is mondjam, eszembe se jutott önéletrajzot írogatni. Még abban az állapotban is, napi 1-2 üveg bor, kratom, benzo megamit értem, képes voltam megtanulni sütni, méghozzá elég elfogadható szinten.
Sima sütő, semmi extra, nagy titok a jókor adagolt vízgőz, de ez nem az a blog, ha jól emlékszem, ja igen, bocs, nem ide. 🙂 Szóval hajnalban keltem, kalács, hamburgerzsemle, kenyér, aztán eladtam a Házban, miközben gőzerővel próbáltam kitalálni miből tudok majd értelmezhető mennyiségű pénzt keresni, hogy túlélhessük azt a rohadékot.
Nem gondolok rá túl nagy szeretettel, köszi szépen én örülök, hogy nem hullottam el, mint a sokak szerint „férgese”, gondolom ott családostul, vállalkozásostul mindenki túlélte. Innen üzenem, illetve mégsem írom le, úgyis tudjátok, hogy nem kapnék érte szépirodalmi díjat, arra, hogy mit gondolok.
Na, nem túl sok idő telt el, hogy kitaláljam takarítani fogok,
de hát 1) sima takarításra az én agyam alkalmatlan, 2) sima takarításhoz holnapra nem tudok megrendelőket szerezni, így újabb korszakalkotó ötlettel, lomtalanító, rendszerező, mások által utálom pincéket, gyerekszobákat és egyéb rohadásig lelakott lakásokat céloztam meg, ami megfelelő iránynak bizonyult. Jó, az emberi tényezővel nem számoltam, ájjj, én náív. Elindult hát szépen, szívtam vele rendesen.
Ezerszer aláztak meg olyan szinten, hogy az a csoda, nem első alkalommal fordultam ki azonnal azokon az ajtókon. Volt olyan lakás, ahol a dokucsatornákról ismert gyűjtögetés (tényleg az a szint) keveredett a szaros, penészes kosszal, nem viccelek, tényleg.
Aztán egyik reggel, amikor a porszívók eldugulását kérték rajtam számon két nagyszőrös kutya mellett (komoly),
azzal az érkezési lendülettel meg is fordultam, köszönöm, hogy jöhettem, már itt se vagyok, sziasztok. Hát bazd meg, penészes az ablakkereted körbe a hálószobában ujjnyi vastagon a tizenöt éve soha le nem szedett függönyök mögött és te tényleg a porszívó miatt aggódsz?
Sokszor jutok ám oda, hogy az összes magamba tolt szer, szar, és minden után sem cserélnék egyik, az elmúlt pár évben megismert emberrel,
mert velük ellentétben nálam legalább önazonos amit nyomok. Siralomház. Persze jó pénzt tudtam csinálni vele. Nagyon durva 22-es csapdája ám…tudom.
K-val még lehúztam egy plusz fél évet, miután a pandémia közepén hat év után úgy hagyott ott egy fillér nélkül, mintha sose láttuk volna egymást. De nem baj, kit hívok fel mikor egy óra leforgása alatt meghalt a Guszti kutyám a kezemben kit? Nyolc hónap különlét után! Legközelebb a Jójistent fogom, kisdobos becsszó ígérem, számon is kérhetitek.
Na onnan jött csak az igazi mélyrepülés, aminek fél év után egy kéthetes kratom ledzsaló lett a vége, első egy hétben a budiig is négykézláb jutottam csak ki. Nem, nem olyan laza kis cucc az, csaxólok.
Persze a stimulánsra humpakolás az még járt nekem egy ideig. Annak meg a márványlépcsővel való fejjel találkozás vetett végett, de ezt tényleg majd máskor, mert lassan a Száz év magány nem ilyen bonyolult, mint az én életem.
Hogy jön ide a bungim?
Hát úgy, hogy amikor egyedül maradtam 2020-ban, természetesen ment a ház, a kocsi, két kutyát temettem, átbaszott a ház, a közös képviselő, a szomszéd tettlegességig (igen, felnőtt 40 plusszos pasi) ragadtatta magát, az ingatlanos levett, aztán ott hagyott a szarban, a vevőm át akart baszni és ügyvéddel rámveretni a villanyóra visszaállítást, meg akarta tartani a kertikonyhám, amit én csak bunginak hívok, barátaim között ez köztudott becenév.
Drága Szabi, isten nyugosztalja, nincs itt semmi látnivaló, lebontjuk egy perc alatt, és édes aranyos Belli segítettek, hogy a szívem legfontosabb csücskét bontva ugyan, de áthozzuk az új helyemre.
Azt, hogy odáig eljutottam, hogy az új kertben az egyébként tíz éves anyagból újra felépítettük a szentélyt, már egy külön sztori. Természetesen az azt építeni próbáló is átvert mint szart a palánkon, ahogy általában átvernek mindennel, mindenki, mindenhol. Nem baj, járólapot már tudok rakni, gondolom érthető mi miatt. Legközelebb homlokzatot festek.
Na és én ebben a bungiban aludtam tavaly nyáron kinn. Kizárólag bemindenezve.
Rettegve, stimulálva, borozva, utána az üldözési mánia és a stimuláns miatt ébren vizionálva, remegve és Xanaxért könyörögve mindenkitől. Ez ment. Soha nem aludtam kinn józanul. Egyszer sem. Ha nem voltam szétcsapva mint a mateklecke, akkor általában benn csüngtem a Netflixen némi bor kíséretében, de kinn kizárólag gatyakészen tudtam megmaradni. Nem tudom miért.
Most az egész bejegyzést innen írom, kinn vagyok a levegőn nyugton. Ma reggel rendbe tettem a kertet, kezd az agyam örömszintje stabilizálódni, érkezik vissza a teremtő energiám, ami egy-két hónapra valamiért elhagyott. De most itt van megint, hallgatom a gépeket le,- felszállni, döglik rajtam a bull, harcolunk a takaróért. És jó.
Idén józanul lakom be a kertet. 🧡🤲
2023.június