Felépülési történetek I.29/
Nagyon erősen tartom magam a nagy felismerések megosztásától, meg józan szülinap ünnepléstől is, nem akarom, hogy megcsináltam érzésem legyen és igen, tartom magam attól is, hogy azt mondjam, büszke vagyok bármire, mert nem megcsináltam, hanem csinálom.
Most.
És terveim szerint az utolsó lélegzetvételemig.
Megosztom mégis veletek a tegnapi, mára Kiberov postaládájából nullára ellopott betűhelyeket, mert lyukat gondolkodok a hasába, olvassátok inkább ti.
Tegnapról mára íródtak.
És amúgy igen, egy éve vagyok benne a józanodásban rendesen.
Van mögöttem közel 100 egyéni ülés és bő 50 csoportos dumaparti is.
Két éve és négy hónapja kezdtem.
„azért érdekes, mennyire látod, hogy min megyek keresztül, érdekes a párhuzam. a legtöbb ember nem tudja, fogalma sincs róla, de ezt természetes, én sem tudtam korábban.”
Adri írta kutyasétáltatás után a beszélgetésünkre. Ő egy éve gyászol. Arra jöttem rá, hogy én is.
Mert én a szerekkel éltem kapcsolatban.
Most az az időszak van, hogy rengeteg dolgot értek meg elég gyors egymásutánban.
És tudom, hogy nem heuréka szabópéter múlóállapot, hanem tényleg értem.
Addig-addig mondogattam neked, hogy ki mit mondott, hogy mondta, miért mondta, amíg ez át nem törte az agyam ez az egész: hogy bazdmeg hát akkor minek vagyok vele?
Házhoz járok a lófaszért.
Minek hallgatom az András fullnegatív szarait a „látok ott két szelet kenyérrel”, ha igen, fényévekkel többet tudok nála, és jobban átlátom az életem, tudom, hogy merre akarok menni. És az nem egy szar párkapcsolat, amiben apa hazamegy megiszik egy üveg bort, meccset néz, miközben Facebookot nyomogat és nekem ossza az észt, hahhh.
Ő elkezdi ezt nyomni, én meg automatikusan védekezem és már ülök is bele a hülye vagyok mentsetek meg szerepbe: de-hát a kenyér az nem rossz, hát látod ügyes vagyok, lefogytam, és seholvége az egész szarnak.
Tényleg egy végeláthatatlan játszma.
Mivel kifele automatikusan pikkpakk igazodunk, kurva gyorsan az összes ilyet le kell vágni magamról, nehogy MÉG EGYSZER ESZEMBE JUSSON, HOGY AZ A NORMÁLIS.
Nem az.
Magamhoz kell igazodnom, mert tök rendben van az értékrendem.
Nagyon egyszerre jön most minden Kiberov. Ennek volt a felvezetése az a nyűglődés, enyhülés keresés szarság az ünnepek előtt.
Hogy így most már tényleg hatok kifelé, nagyon érdekes megélni. Figyelj! Az Öreg, akivel onnan indultunk, hogy Csucsu ne menjél semmilyen csoportba, mondja hogy jó ez a program Csucsu! Végén még megkeni a vajaskiflimet. :)))))
Tudod milliószor elmondta K. kapcsán, hogy fogadd el, vagy rakd ki. Oké, eddig én is eljutottam, de hogyan és miért?
Először is ki kell józanodni, és nem, ez nem csak az alkoholról szól, hanem a teljes rossz működést értsem ide, minden felszínes kifele nyúló energia, gondolat elvesz belőlem, minden, amire túlcsúsztam, rámtette a szemfedőt.
Nem láttam tőle.
Azt nem lehet átadni, csak megtapasztalni lehet azt az érzést, hogy kikúszik a gondolat a fejemből…..o o, na figyeljünk csak ki, mi miatt kúszott ki, gyere csak vissza! Úgy.
És ha ezt megtapasztalom, akkor tudatossá válik,
hogy nem akarok energiát pazarolni és lám, dejó volt Péterrel is találkozni, figyelj, nem akarok energiát pazarolni diszharmóniára. Ő mondta, belső diszharmónia. Érdekes ez is, hogy egy-egy szó segít valamit keretbe foglalni. Amíg volt mellettem valaki, aki állandóan visszafelé húzott, addig nem tudtam kitörni, az szinte lehetetlen.
Elindultam én mindig, a megértés, belső igazodás ott volt belül, de túl nagy volt a zaj és összezavarodtam, hogy hova is tartozom.
Mert valahova csak szeretnék ugye.
Totál más dimenzióban vagyok Pannival is, aki azt tolta, hogy mindenkit csomagban kell elfogadni, kell a lófaszt.
Ahhoz az oldalához kell mindenkinek kapcsolódni, ami jó nekem, ha van ilyen.
Nem ráamőbázni magam valakire és vica versa. Utána meg fogcsikorgatva elviselni a másik hülyeségét bármiáron, amikor a sajátom is sok. Egyenes út a valamivel tompításhoz.
Tudod most amit látok, az reményt ad NAGYON SOKMINDENRE, amiről le akarom húzni magam.
A valós, igazi megértésben meg kell szűnnie minden félelemnek, magyarázkodásnak, önbizalomhiánynak, mindennek.
És ha így van, akkor fogok tudni barátkozni, mert tudok figyelni emberekre, és ők is figyelnek rám. Ez a folyamatom.
Az is sima, miért fordultak el az emberek, automatikusan, mikor lecsúsztam.
És volt a legjobb döntés, hogy mentem mentem mentem, minden héten hozzád, a legnagyobb szar közben is.
Mert ők sem tudnak energiát pazarolni diszharmóniára, kivéve azt a párat, akinek van felesleges. Lásd Öreg, és hát itt vagy te is, mert ezt is csak mondogattam, hogy nem értem, hogy a faszba bírod befogadni ezt a sok egyensúlytalanságot és értem baszki, nem befogadod, hanem LÁTOD érted és érzed a folyamatot.
Ennyi.
Mégiscsak szentté avatunk. Engem. Nem téged. :)))))
Kurva nagy tévút ez a: de el kell fogadni vonal.
El, csak nem mindegy milyen távolságból.
Ha magamat se fogadom el a szar működésben, akkor meg mást mér kéne egyfedél alatt engedni, hogy szétmérgezzen?
Valóban csak a jó oldalak tudnak kapcsolódni, a szart meg magunknak kell elrendezni, ez van.
És mindenkit hagyni kell „fradimeccset nézni” amikor azt akar. Könnyebbség, ha ezt mindkét fél érti, hogy-hogy működik.
Szevasz remény, már vártalak! 🙂 Hellóhelló.
Viccesen mondtam, hogy mindenkit szeretek, de erősen erre áll a dolog.
Olyan ez mint az a magyar népmese, melyik az? Amikor ezerpróbát ki kell állni a szegényleg-leánynak, hogy megkapja a fele királyságot. Holvoltholnemvolt, ezt megírom!
Na ezért kurva kár lett volna felborulni pont most.
Mennyire szar lehet ilyenkor visszanézni, emlékszel van az a mese is, a nem szabad visszanézni.
Egy dolgot kell a szegényleánynak, az pont lány asszem, megígérni, hogy ne nézzen vissza.
A sarokig se jut. :)))) Te, nem könyv kell ebből, hanem animáció. Annyira látom most magam előtt.
Ahogy bandukolok hóviharban, szélben és felrúgom mindegyiket.
És. Milyen idő van milyen idő van!