Szia! Igaziból te tehetsz mindenről, arról főleg, hogy az elmúlt 2 hétben vásárolt három pár tornacsukák egyikében tervezek aludni, annyira örülök nekik. De még nem tudom melyik lesz az, ez az őrületes napi dilemmám. Talán a rebarbara rózsaszín! 🙂

Úgy érzem magam, mint kisgyerekként Karácsonykor, amikor a hőn áhított bármit a párnára teszi az ember, és napokig ölelgeti.

Sok dolgon mentünk együtt keresztül, rengeteget tanulok tőled, azt hiszem türelmet talán a legtöbbet.

Ha visszafejtem a történéseket lassan két évvel ezelőttig, valami rettenetes horrorshowt látok magam mögött, én komolyan nem tudom elképzelni, hogy lehet ott ülni a túloldalon. Tuti átvágtam volna már a torkomat és baltát állítok a fejembe, az egoista szenvedni akaró csökönyösségeim körkörös utazásában. Irgalmatlan állapotokban jelentem meg alkalmakon, beszéltünk Skypeon párszor úgy, tudom mennyire rezgett a léc, hogy most repülök innent a picsába.

Aztán nem repültem, de a kezdeti zuhanásomtól induló többkörös visszaeséseim egy pontján azt mondtad, nincs tovább, jövő hét csütörtökig elmész egy csoportba. Téged nem érdekel hova, de csoport legyen. Hát nem voltam maradéktalanul boldog.

Még akkor is alkudoztam, mert én AA-ba, na oda biztos nem. És miért nem, mert mi lesz? Hát istenezni, meg ölelgetni fognak, már ahogy itt kimondom, lever a hideg veríték, nemsoha!

De mész.
Azt mentem.
Persze a legelső helyen sikerült az összes parámat azonnal áttörni, mert Péter pattant elém, Superman-es pólóban, amire az volt írva, Jesus is my superhero, és közölte helló, Péter vagyok, és mi itt úgy köszönünk, hogy MEGÖLELJÜK egymást!
Hú de kurva jó! Ja mégsem. 😁

Ebből már nem igazán farolhattam ki. Innen épültek aztán egymásra az apró lépegetések, ami közben 1.5 év melóval a hátam mögött, amire itt jegyzem meg, Anna doktornő annyit mondott, aha, szóval jár oda! És iszik néha? Hát, akkor az csak ilyen önnyugtatás, talán ideje lenne befeküdni. Mondom mennyi az? Két hét? 😁😁😁 Kábé ez volt a válasz, meg az, hogy ja, kettő haha, három hónap. Ezt, így úgy tűnik, erősebben akartam megúszni, mint az ivás-egyebezést és ott, akkor valóban történt valami.

Nem, nincs semmilyen ellenérzésem a befekvéssel, egyszerűen csak nagyon nem akartam 3 hónapra kivonni magam az életemből. Semmi extra nagy család, de egy öreglány 17 éves buksi az igen, és valószínűleg letépném az arcom, ha nem tudnék vele lenni majd a búcsú pillanatában. Így hát elkezdtem járni AA-ba. Is. Én. 😁 Persze nem volt ez ilyen könnyű, mert 4-5 csoport meglátogatása után találtam meg azt a kettőt, ahova szinte úgy érzem, hogy heti kétszer haza mehetek.

Ehhez viszont át kellett gázolni a lószaros pályákon, olyan helyeken, ahonnan konkrétan rögvest inni rontottam ki, mint Zrínyi az istenverte várból. Igen, mert a csoportok különböznek, emberek különböznek, én is „kicsit” másképp értelmezem és használom a 12 lépést, ám egy dologban biztos vagyok. Semmit, de semmit nem akarok erőlködve nyomás alatt meglépni. Nincs szponzorom? Nincs. Majd lesz, ha eljön az ideje. Olvastad a könyvet? Még nem. De el fogom.

Amit most csinálok az az edzés, hogy az újraépített vállalkozásom mellett engedem, hogy jöjjön befelé az info, a rengeteg élmény, vélemény, saját tapasztalat, engedem, hogy tanuljak hinni és épüljön bennem a NEM. Erősödjek. Foltozza az agyam a zéró. Tőlük, és másoktól is. Tanulok a kutyaiskolában is józanodni. Hülyén hangzik? Pedig nem az. Nem az ebet, magamat tanítom és intem türelemre, lépek vissza ezerszer, annyiszor ahányszor kell, és kezdem elölről. A tíz éve végzett edzésem és edző közösségem, az edzőmmel együtt, ugyanebbe simul be. Ja, nem megy a kötélmászás, mert nagy lett a picsád a járvány alatt behumpákolt mindentől? Hát akkor start from nulla.

Ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs eddig hogy másztam ki, és jutottam el, de az, hogy 2021 októberében eljutottam hozzád, innen nézve úgy érzem, jó döntésnek bizonyul.

Ám semmit nem éreztem tavaly az egészből. Volt, hogy két sörrel a fejemben érkeztem az időpontra, kummantottam sokszor, aztán valahogy a kummantás szép lassan kezdett kikopni a kommukációmból. Azt tudtam, hogy a tanfolyamra iszonyú nagy szükségem van, amit függőknek szervezett a Félúton, úgy is lett, nagyon akartam, hiányzás nélkül toltam végig, rengeteget tanulva. Soha nem jövök rá nélküle, hogy a kommunikációm fejlesztésével mekkora támogatást tudok adni a józanodásomnak. Soha. Az Orczy Klub, a Félúton Alapítvány, és te Kiberov vezettél bele ebbe a két csoportba, akik a heti támaszaimból két pillért stabilan alkotnak a veled való munka, és az edzésem mellett. Csak innen nézve, az eltelt idő távlatában látom a válaszokat, amikor benne vagyok, bazi nagy kérdőjelek vannak.

Mondjuk, hogy MIKOR JÖN MÁR A KURVA RÓZSASZÍN FELHŐ? 😁

Elkopott két év alatt; az ADHD gyógyszerem, két antidepresszáns, a kratom még az elején, az alkohol, mostanra még a fájdalomcsillapító sem napi barát, elmaradt a zabálás, a gyógyszerek, az orrcsepp, a savlekötő és hányinger csillapító, biztos van még a listán.

Jók a májértékeim, a cukrom, fogytam 16 kilót, újra kedvem lett öltözködni és egyáltalán, tükörbe nézni.

Azzal a bazi nagy különbséggel a régebbi „újjászületéseimmel” összehasonlítva, hogy most nem kívülről húz valami. Nem egy elképzelt párkapcsolat, egy áhított munka. A külső változása belülről indult meg, nagyon helyes sorrendben, előbb a démonokkal lenyomva a halloween-partit. Nem, nem én vagyok ilyen bazi okos, szerintem jó a kommunikációnk, valahogy akkor értek be a megfelelő helyre a dolgok, amiket mondtál, amikor kellett.
És most tudok játszani kicsit a NárciMarival, kicsit etetni őt, de nem túlzásba esve. Igen, jól esik, hogy észrevesznek, igen jól esik, hogy az endokrinológia doki megdícséri a leletem, de minden dicséret után magamba nézek, és mélyen szuggerálva ellenőrzöm a kevélységi szintem.

Azt hiszem úton vagyok. Jó úton.

Sokmindent köszönhetek neked, ahogy a három pár tornacsukát is:), rég, nagyon rég nem örültem semmi kézzel fogható dolognak, csak élményeknek, eufóriának, egyéb mesterségesen előállított csúcsoknak, vagy éppen a pohár boromnak. Vicc, hogy ez is egy lépés, az egész részeként.

Nem mondom, hogy höjjdebiztos vagyok magamban, nem hiszek senkinek, de még magamnak sem. A Jóistennek hiszek, mert eddig még egyszer sem volt úgy, hogy egy-egy negatív tapasztalást ne billentett volna vissza egyensúlyba, a fontos viszont az, hogy EZT a balanszot éljem, ne a Himaláját hiányoljam a mindennapokban.

Ma 6 hónap szerek nélkül, a végére az antidepresszánsokat is elengedve. Közel 2 év, amiből „csak” 15 százaléknyi napot basztam el valamizéssel. A régi 100-hoz képest ez fejlődés. És én a pozitív megerősítésben hiszek.

Élni szenvedés nélkül, és hinni szeretnék. Más nincs, kérem kapcsolja ki.

2023 Július

Marcsa