Most valamit magamért
Tavaly januárban álltam le teljesen a Ritalinnal és alkohollal kábé egyszerre, tehát ez a második felépülő tiszta évem. Így számolom, és az egész életemhez is így fogok hozzáállni.
Megvannak benne azok a pontok és mélységek ahova soha nem akarok visszaesni, és benne van a megengedés, az egyetlen tanítási és tanulási forma, amiben valaha fejlődni tudtam.
Unatkozom, panaszkodtam-ríttam két hete Kiberovnak, fáradt vagyok, nem történik semmi.
Menjél bungee jumpingolni, vagy keress valami jó függőséget,- ezt mondta.
Megmondom őszintén nem ülnék abban a fotelban. Valahogy nem éreztem megint semmit, nem éreztem, hogy vágyaim lennének, és a szenvedély, na az meg hirtelen elkezdett hiányozni.
A függő szenvedély, amivel tudom irányban tartani a dolgokat és tenni, fejlődni előre. Ami húz mint az állat, az. Megint mintha kifogytam volna. Biztos, hogy eljutottam egy fordulóponthoz, ezt a terápiát zárnom kell, persze nem bebaszott kapukkal, csak úgy finoman szépen behajtom az ajtót.
Vagyis behajtjuk, mert hát egy terápiában ketten vagyunk, bármennyire is imádok szerepelni, vagy panaszkodni.
Azért gyűltünk itt össze, hogy engem ünnepeljünk, mondta Howard Stern, és én is rengetegszer érzem ezt, és jöttem rá az elmúlt hónapokban, hogy bármennyire is felém forduljon valaki, rajongjon értem egészen a rögeszmés szintig, egy párkapcsolat, kapcsolat, baráti kapcsolat bármilyen kapcsolat ugyanúgy mindig hullámzó lesz, mint maga a kurva élet.
Csak nézni, ahogy folyik az a kurva élet.
Igen, elmentem végre és megnéztem a Sátántangót, ami talán nagyobb és boldogabb vállalás, mint a Bamakot lenyomni egyedül.
Egészen elképesztő módon odaragasztott, úgy ahogy Tarkovszkij elvarázsolt a Stalkerrel, úgy néztem a semmit, amiben léteznek, és ismertem fel, hogy ettől azért nem sok, talán semmi nem választott el engem sem.
A film elhíresült arról, hogy baromi hosszú és igaziból mi is a cselekménye, ám a semmi és semmi között óriási különbség van. Van amikor az a semmi valami. Inni minden nap, egy szebb jövőről álmodozni, keresni a kiutakat, és másokat hibáztatni, elveszíteni a teljes ép eszemet, igen, ehhez én nagyon közel voltam.
A film mutatta meg nekem azt is, hogyan bagatellizáljuk el a női alkoholizmust, mennyire nem felismerhető, mennyire nem szúrjuk ki, pedig ott van. Az van a társadalomban, hogy a Jóska iszik, szegény Mari néni mellette meg csak elviseli, holott nagy általánosságban, ha Jóska iszik, akkor Mari néni ugyancsak ráhúz az üvegre.
Ez mutatott rá arra pár hónapja, hogy az anyám alkoholista, és túl sok másik irányt nem mutatott nekem azzal, amikor huszonéves koromban, sőt lehet, hogy még hamarabb is, ha bármi lelki fájdalom ért, máris nyomta a kezembe a konyakot eleniummal, nesze jányom, majd ez segít.
Hát kurva sokat nem segített, csak elodázni a dolgokat mintegy harminc évvel, hol itt a probléma?
A probléma ott van, ahogy tisztulok, ahogy a gyógyszeres terápiám is kezd valóban támogatóvá válni, úgy látom át egyre jobban mi mindenről maradtam le, hogy nem olvastam még Dosztojevszkijt, sem Csehovot, és nem láttam a Sátántagót, meg még ugye el kell jutnom valami igazán hideg télbe.
Legújabb szuper ötletem a Bajkál tó, de ne szaladjunk előre.
Volt ez a pár hetes kifáradásom megint, nem tudtam kihúzni magam belőle. Voltak rémálmaim, remegős fáradtságom,- és az esti Xanax ragaszkodik annak ellenére, hogy a nappali pánikok megszűntek teljesen.
Van olyan, hogy három napig megyek, utána kell hozzá 24 óra, nem kevesebb nem több, hogy újra nekikezdjek az előremenetnek, letegyem a Nyikolajt porszívózni, leüljek írni nektek, amit már ezer éve nem tettem.
Persze a filmre sem egy egyszerű körrel jutottam el, nem én lennék, ha egy héten belül nem történne velem háromezer olyan dolog, ami mással maximum évente egyszer. Innen nézve látom át és érzem, miért nem kellettem K-nak, miért rettenetesen idegesítő, ha valaki állandóan ilyen trouble maker üzemmódban éli az életét.
Most annyi különbséggel, hogy semmi törvénytelent nem csinálok, az amúgy mégis megtalál, megtalált két napja hajnalban, Szlovákiában, amikor indultam volna vissza a Budapesti reptérre utasokkal.
Ledobtam a kocsikulcsot a csomagtartóba, lecsaptam a hátsó ajtót és úgy ahogy volt, a franciaszar bezárta saját magát a nélkül, hogy a kulcshoz bárki hozzányúlt volna.
Álltam a nyomorúságos szlovák hajnalban egy panzió udvarán realizálva a dolgot, hogy nekem itt a hátsó ablakot be kell törni ha, időben el akarok indulni.
Na de nem olyan egyszerű dolog ám az.
You are crazy I call the police, ordított a szomszéd szemből, nyugodtan hívjad faszfej, de akkor már repült a tégla, vettem ki a kulcsot és indultam az embereimért, mert megvolt a jegyük Rómába, ez volt a kisebbik tételem, amit bukni lehetett, a hátsó fix üveg kicserélése.
Más esetben fizethettem volna a másik fuvart nekik és az új repjegyüket is, bármennyire is mondták és nagyon jó fejek voltak, Mary ilyen bármikor előfordul. Ne aggódjak.
Bevertem hát a hátsó kisüveget, kikaptam a kulcsot és zúztam elfele, számoltam a perceket, hogy mikorra érünk a Budapesti reptérre.
Na, nem sokáig számolgattam, mert három szirénázó rendőr jött utánam, és lendületből nyomták a számba a szondát, így utólag azért megértem az aggodalmukat.
Adott a piros hajú asszony magyarból, egy betört ablakú, szétszaggatott kilincsű halálba matricázott kocsi, ami repeszt át a városon, ollé.
Adom a papírokat, szonda ugye rendben, azt mondja nekem a kissrác, hogy adjak olyan papírt, amin rajta van a nevem, hogy enyém az autó.
Mondom ember, most vettem ki a pénztárcából a forgalmit, itt vannak az engedélyeim, megyek az utasaimért, már így is késünk, ezért-azért törtem be az ablakot, engedjetek léci.
Nem!
És beül durcásan az összes cuccommal a verdájukba, én meg nézek, mint a luki nyúl, hogy ebből már megint hogy a faszba jövök ki, ha lehet, akkor tíz percen belül.
Ez a csodás kis manőver a szlovák magyar barátság erősítése érdekében eltartott vagy 25 percig, amikor én rájöttem, hogy ugyan kérdezze már le az autópálya matricát, mert na, ott megadtam a nevem, címem, rendszámom, minden más meg a kezében van.
Nem loptam el a saját autómat.
Megoldás elfogadva, csókolgattuk egymást, mint koldus a forintot (tényleg, nekik sem hiányoztam a reggelükbe, gondolom) az utasoknak meg üzentem, hogy marad másfél órájuk a reptéren, várjanak!
Nagyon örültek, tényleg nagyon laza nyugodt jó fejek voltak, gépet elértük.
Ám én aznapra vettem a jegyet a Sátántangóra.
Szóval ebből a fél négyes kelésből mentem haza este tízre, nagyon elfáradva, de egy kis kommunává alakult moziközösségből, mert ez a film, vagy inkább alkotás, életem egyik csúcspontja volt, nagyon megérte nem félni tőle, és elindulni megnézni.
Valamiért az oroszok mocorognak mostanában a fejemben azon kívül, hogy rengeteg régi filmet szeretnék pótolni, szóval ha a hét órás fekete-fehér ópusz után majd Dosztojevszkijt olvasok, nyugodtan örüljetek velem.
Onnan indultunk másfél éve, hogy tíz, kötőjel tizenöt percre tudott lekötni bármi, amire figyelni kellett.
Újra track-en vagyok, teljesen kiegyensúlyozva és egy hete sikerült elkezdeni az esti Xanaxot is csökkenteni úgy, hogy a nappali tiszta koffeint letettem és helyette egy ásványi anyag plusz lazább koffein keveréket iszom, ami nem pörget fel, nem feszít be egyáltalán, de kitisztítja az agyamat.
Na most így, és erre.
Második évem srácok, ami ja, néhol kicsit unalmas, de mindig emlékeztetem magam, hogy inkább az unalom, mint az a szenvedés, a megannyi pánik és szorongás ami az első évben végig velem tartott.