Felépülési történetek ( I./27)
„Egyszer talán a lélektranszplantáció is elérhetővé válik, ott sorakoznak majd a lelkek a mélyhűtőben, és az elmebetegekkel nem lesz más teendő, mint másik lelket ültetni beléjük, erre lenne kereslet, lélek-kereskedelem a szervkereskedelem mintájára, tessenek befáradni a lélekbankunkba, s legyenek kedvesek választani egy új lelket maguknak, kicsit használtak, de jók, mindenesetre nem betegek, s felárért adunk hozzájuk pozitív élményeket akciós csomagban.” ( ☆ Pokoljárás Bipoláriában / Kácsor Zsolt)
K. Zs.-t szeretem. Annyira jól ír. És sokszor emlékeztet magamra. A saját szenvedéseimre. Amivel most ünnepélyesen és előttetek; szakítani fogok!
Három napja szívok itthon coviddal, írja András, nekem meg erre sincs jó válaszom, mert legutóbb amikor egy hétig a budira alig tudtam elmászni és két hét múlva lettem csak munka,- meg edzésképes, ő csak annyit mondott najólvan, dehát túl vagy rajta ÉS – nem is voltál lázas!
Nem tudom ilyenkor mi a frászt várok, mert az biztos, hogy sajnálatot nem, de azt, hogy mi az igazi együttérzés nem tudom megfogalmazni. Talán jól esett volna, ha valaki idejön és hoz egy teát vagy egy kiló narancsot, tudomisén, hogy mi az a másikra odafigyelve törődés, vagy törődve lenni.
Na azért, mert soha nem kaptam, senkitől, soha, önzetlenül.
Nem csoda hát, ha mindenféle függelmekkel báboztam magamnak, mert semmit, de konkrétan semmit nem tudtam, tudok, tudtam (jelenvolt idő:) normális szinten tartani.
Olyan jó lenne ezt bizton kijelenteni amúgy múlt időben, de a félelem amit az önbizalomhiányom tol alulról, még mindig itt motoszkál bennem.
Pedig lassan egy éve drog és alkohol, három hónapja pedig Xanax mentes is vagyok.
Közeledik az év vége, a kénytelen ránkerőszakolt számvetések időszaka és én most életemben először (már megint ez az először) azt tudom mondani, igen, tettem valamit magamért. Nem olyan apró dolgokat, mert a harmadik nekifutásos leállásommal valahogy másképp alakult minden.
Beléptek a képbe csoportok, sima önsegítő beszélgetős, és tanfolyam formájában is, így akarva akaratlanul elkezdtem visszakapcsolódni egy józanabb körforgásba.
Tudtam, hogy szükségem van rá. Csak nem sejtettem. 
Megmaradt bennem a stresszkezelőről egy mondata Attilának, ami mint egy ék belémakadt örökre. Ez a „hogy hogyan lehetünk jó beszélgetőpartnerek”, amiről tartott is egy röpke bemutatót,- szerintem ez, nagyban befolyásolja az idei évemet. Viccessen egyszerűsítek, hogy érjük el azt, hogy szeressenek. Mit tegyek ahhoz, hogyan kérdezzek, hogy figyeljek és hümmögjek meg kérdezzek vissza sokszor, hogy AKARJANAK velem beszélgetni, és időt tölteni olyan emberek, és ez fontos: akikkel én is szívesen lennék.
Mostanában élem meg azt egyre többször, azon kapom magam amikor beszélek, hogy körülöttem csendben rámfigyelnek. Ülök ott benn a fejemben és nézek ki, hogy ezek meg mit bámulnak rajtam?
Egyáltalán nem ehhez szoktam. Kata mondta az imént telefonban mikor felhívtam, hogy kipanaszkodjam a nyűglődésem, jaa, hogy amúgy nem álltak érted sorban? Jaa, hát neeeem igazán.
És megalapoztam ennek rendesen, az elmúlt harminc év őrületével. Az agyamat teljes mértékben a mérgek irányították. A répa a pálcán, amit soha nem értem el.
Pedig milyen csodás szervünk az agy, hogy foltozgatja magát nap-nap után. Nagyjából most érzem azt, hogy ennél jobban már nem lehet meggyógyítani.
Megfigyeltem, hogy nehéz szöveg vagy téma még most sem csúszik könnyen, így önostorozás és zokszó nélkül törlök könyveket-filmeket, és kezdek bele újba. Azt folytatom csak, ami már a legelején megfog. Óriási előrelépés, mert az elmúlt 15 évben egyet sem nyomtam végig, ez volt a totális lejtmenet és ha visszaszámolunk ügyesen rögtön ki is adja, hogy pont azóta létezik zukibirodalom az életünkben, amióta én megszűntem a papírlapok mesevilágában élni.
Megjelent a Facebook, elfelejtünk olvasni.
Tavaly decemberben amikor elvesztettem a jelszavam és mindent ami az agyszívóverzumhoz kötött, azonnal több energiám lett minden másra, és mekkora szükségem volt erre te atyaúristen!
Így történik, hogy idén már végig olvastam jópár könyvet, tizenöt körül biztosan.
Néhányat csak félig és ja, félig tele a pohár, minél több betűt eszek meg, annál jobb kondiban lesz az agyam, nem kell azon rágódni, hogy már megint mi nem ment, mert azt figyelem, hogy mi megy. Igenis a változás a semmihez képest így is pontosan száz százalék.
Egy hónapra beléptem a Száraz November csoportba is, figyeltem, szervezgettem, meg gondolkodtam az embereken. Sok volt, rettenetesen sok, nagyon megterhelő. Alig vártam, hogy lezárhassam, hogy ne kelljen látnom önmagam roppant ijesztő pár évvel ezelőtti lenyomatát, amikor magamat és másokat is győzködtem, hogy nem, nem vagyok függő, ugyan hát mitől lennék az? De, az is vagyok, alkoholista meg papucs orrán pamutbojt is, tudjátok.
Olyan erősen függő a gondolkodásom, hogy valóban bármire rá tudok csúszni, ezért van az, hogy totál üres papírra firkálom most ezt az új életet.
Mert oda visszamenni, nagyon nem akarok.
A héten az egyik csoporton azt mondta egy srác a no és miért csatlakoztál hozzánk kérdésre: egyszerű tudom, felelte, tudom, hogy _segítségre van szükségem_, én vagyok aki öt év után visszaesett, ti meg a szakemberek és a csoport, nézett körül, és nekem ez egyedül nem megy.
Fel is írtam ezt ott döbbenetemben, amikor egy fiatal férfi nyílt tekintettel tudja mások előtt ezt mondani, hogy _segítségre van szükségem_, az látod szerinten valami.
Erre tanít például a józanodás meg a csoportok is; a nyílt megadó őszinteségre. Mert nem megy egyedül. Nekem itt vagytok ti is amúgy az íráson keresztül, ez is egyfajta terápiás kapcsolat. A helyes működés csomagomba helyeztem, előre visz, nem rombol. Ezért írok és olvasok, számot vetek életem leghasznosabb és leghosszabb évével, amiben leszámoltam harminc év függönyével, le a francba.
„Te figyelj, tudod mit akartam kérdezni? Téged nem zavar nyáron, hogy nincsen függönyöd Hogy hajnalban már besüt a nap és nem tudsz aludni?
Nem, engem nem zavar.
Te figyelj és most akkor itt parkolsz, nem félsz, hogy ráteszik a kerékbilincset?
Nem, nem félek.
(később kijövünk a házból)
Uh, na jó, legalább nem bilincselték meg a kocsidat, megúsztad!”
Mondtam már, hogy egy, kurvára elegem van abból, hogy azt érzem emberekkel nem lehet beszélgetni, kettő, mindenki mindent jobban tud nálam? Három, ha túl jó kedved lenne akkor úgyis lerugdosnak a földre? Mondtam.
András kommunikációját figyelem egy ideje, heti egyszer három órát töltünk együtt átlagosan, de kizárólag negatív, vagy az én állításommal ellentétes, azt esetleg felülmúló válaszreakciói vannak. Neki is. Mert mindig ebbe forgatom magam vissza. Azért az is.
Majd én megmondom neked, hogy ez így nem jó, ha besüt a nap. Értsed már meg.
Miért érzem azt, hogy mindenki nekem akarja megmondani a tutit azt nem tudom, de az idei év sokmindenre választ adott.
Például arra, hogy a komfortzóna nem azt jelenti, hogy mennyire kényelmesen pihepuha takaró ölelésében andalgunk az élet szivárványos oldalán, hanem az a megszokott szar is ide tartozik, amiben imádunk szenvedni, mert ezt-szoktuk-meg, hogy egy szép magyar hasonlattal éljek, cseberből vederbe szenvedtettem át magam hosszú évek óta, mindig. Ugyanabba. Azért. Ez a komfortos.
És a komfortzónám egyszercsak kurvára kényelmetlen lett.
Ha másmilyen lenne, változnom kellene.
Tehát az egész játszma az én szintemen az imádok szenvedni, bántva lenni tragikomédiában jelenik meg,
ebbe szocializálódtam bele, a gyerekkori verések, abúzus kombóból rögtön egy ugyanilyen első „szerelembe” sikerült teleportálni magam. Aztán verettem agyon magam szinte minden kapcsolatomban.
Nem, nem azért mert megérdemlem, hanem annál az egyszerű oknál fogva, mert ez ivódott belém. Feszültség, sok feszültség, még több, vitavitavita, bumm. Lehet kezdeni elölről.
Fogalmam sincs milyen szeretve lenni, túlzó elvárások nélkül, vagy úgy, hogy ne azt érezzem állandóan, hogy a pasim folyamatosan másfele is kotorászik.
Egyetlen függőnek sincs rendben az önbizalma, az enyém is gatya, az erre rárántott katasztrófa kapcsolati próbálkozások csak tovább toltak lefelé a lejtőn. Még lejebb, lejebb addig, mire már minden nap és mindenhez használnom kellett valamit, hogy túléljek.
Innom kellett, hogy ihassak, na ez milyen?
Kinek ismerős? Be kell szaladni a trafikba egy sörért, miután kihúztam a nap első felét stimulánsokkal túlpörgetve, meginni egyet, hogy normalizálódjon az agyam.
Elrohanni budira, mert a hasad na az folyamatosan megy, hogy mindezek után meg tud venni a két üveg borodat. Amiből az egyik üveg felét kiöntöd mert tisztában vagy vele, hogy másfél üveg után még more or less össze bírod vakarni magad egy újabb félnapos túlélőtúrára a másnapi munkához.
És kezdtem ezt minden reggel, hogy aztán hétvégén ne öntsem ki a fél üveget sőt, még vegyek is hozzá egy harmadikat is. Hát ótvar, ótvar volt na.
Akkor tudtam én már, hogy számomra más megoldás nem marad, csak a zero tolerancia minden vonalon, de az első két nekifutásban pofára estem. Jó nagyot, igen.
És most itt van mögöttem ÉLETEM ELSŐ éve amire úgy nézek vissza, hogy nem csak kifelé, befelé is rengeteget építkeztem.
Mert senki nem szólt előre, hogy hé. Ez igen meredek cucc lesz onnan kezdve, hogy az első köröket újra megfutottad és elmúlik az alkohol utáni sóvárgásod. Mert ott marad a többi.
Hogy valaki. Valami. Valahogy.
Enyhítse ezt a gci szenvedést amit érzek, amit éreztem még tényleg hosszú hónapokig amíg az agyam utána nem csatlakozott a testemnek, boldog egyetértésben.
Először volt az én ezt már így nem akarom. Arra jött lassan a hogy nem akarom, miért nem akarom. És a hogyan is szeretném mostantól. Az pedig most kezdődik.
Szeretnék jó ember lenni. Elég jó. Normális ember.
Szeretném a bennem élő és égő vágyat tovább táplálni ebbe az irányba, mert soha többet nem akarok paranoid önbizalomhiányos haláltól rettegő gondolatok közt vergődni.
Nem akarok savat, vért hányni, az orromból-torkomból vért fújni, köpni.
A szétmart nyelőcsövem és kinyírt gyomrom miatt állandóan köhögni.
Gyógyszertárban súlyos pénzeket hagyni havi rendszerességgel.
Nem akarok Facebookozni, megosztani, likeokat vadászni, beleokoskodni, bosszankodni, se videókat bámulni órákon keresztül, hogy kieressze az agyamból a szart.
Azt akarom, hogy ne legyen benne a szar.
Nem akarom a falba verni a fejem sírva, hogy istenem istenem csak múljon már el végre.
Jaj! Csak el ne múljon! Kurva rövid az élet.
Nem akarok emberekre haragudni, nem akarok senkit bántani.
Nem akarok vitatkozni, nem akarok senkinek a terhére lenni a bajaimmal, panaszaimmal, kibaszott gáz viselkedésemmel. Meg akarok tanulni viselkedni.
Nem lefolyni egy kanapéról, nyugton maradni egy széken, ha kell odafigyelve másokra közben.
Nem akarok pörögni semmire elmebeteg módon, hihetetlen mélyen és őszintén vágyom a nyugalomra.
Ehhez pedig le kell kapcsolódnom sok emberről, hogy ne azzal töltsem ki a fejem, hogy a „sokember” éppen mit gondol, hogy gondolja vagy miért mondta azt.
Meg szeretnék érkezni a saját fejembe, a saját életembe és elkezdeni: mostantól önálló döntéseket hozva.
Így 50 környékén. Ideje lesz.