Rád nézek, magamba látok
Rajtunk osztozik a magány
Végül hagy valamit belőlünk talán, talán
Futnak előlem a régi álmok
Lassan semmi sem biztos már
Csak hogy kettőnknél jobb a magány
Magány, magány”
Magány, Red Bull Pilvaker
Az van, hogy egészen az elejétől kezdve egyszer sem jutott eszembe a magány szó, az, hogy ebben a folyamatban én egyedül lennék.
Erősen gondolom most is, most, hogy ezt mégis érzem, hogy a magány valóban egy döntés kérdése-e, vagy annál semmi több.
Döntés, hogy merjek másokhoz kapcsolódni, amihez önismeret és tiszta agy kell, de ha már túlmegy kicsit az önismeretesdi, akkor nem esek-e át abba, hogy atyaúristen inkább ő sem, meg ő sem, de akkor mégis ki a faszomra hallgassak?
Mert szép dolog az önbizalom építés, de azért egyedül ez elég nehezen megy.
Márpedig Afrika mutatta meg nekem azt, ami valamennyire eddig is egyértelmű volt, hogy az emberek 98 százalékával semmit nem tudok kezdeni, és abból a háromnegyede halálba untat vagy idegesít.
A hiba az én készülékemben van persze, emiatt megy a mozi a fejemben, hogy terápiaváltás, és már írtam is a dokimnak, hogy valami gyakorlatiasabb jelenre koncentráló dologra kellene átkúsznom,
DE. Kurvára semmi kedvem elölről kezdeni senkivel, a mi volt gyerekkoromban és az milyen hatással van a mában, rám.
Olyannal, hogy nagyon nehezen működöm csapatban, jelen pillanatban nem is igazán akarok, sőt.
Rettegek attól, hogy most bárki segíteni próbáljon nekem, köszönöm nem kérem, roppant módon unom, ahogy egymás életét éljük a sajátunk helyett.
Amikor valamiztem, olyan szépen át lehetett siftelni ezeket a kivárós időszakokat, pikkpakk lepergett az idő, a csúcsokban elintéztem általában a legtöbb elodázott dolgot, vagy megkértem rá valakit így dobva le magamról a felelősséget, de most meg.
Most meg el kell osztani.
És nekem kell megcsinálni.
Lebontani kisfeladatokra és nem, nem ahogy a vicces ADHD mém mutatja, hogy majd akkor baszom ki mind a kukába, ha kisebbekké válnak, hanem de, ki kell várnom mindent.
Ahogy várnom kell az enyhülést, az örömet, a cirókát, meg a megoldásokhoz leegyeztetni az időpontokat, összeszedni amikell, és elintézni, magamtól.
Tennem kell érte, nem adja az élet csak úgy, hopp dobja oda az öledbe.
Hazajöttem, kivonódtak belőlem a többiek, visszakaptam a kutyákat és ez azt hiszem hirtelen mégiscsak éles váltás volt, olyan a #szarisjó feelingem van, hogy azok az emberek is hiányoznak, hiányozhatnak vajon? Akikkel nem is volt jó, vagy inkább semennyire.
Hogy emiatt ragadtam bele a szar párkapcsolatokba is, hiába volt egy horrorshow az egész, mégiscsak ott volt valaki, simi vagy ütés, már az is tökmindegy volt a végére, csak ne legyek egyedül.
Na ezt, szerintem, két éve egyszer sem éreztem, most mégis itt van, tobzódik és ül az agyamon, hogy cirókamínuszban vagyok, jó lenne S-t baszogatni kicsit, megölelni a nélkül, hogy bármilyen elvárásunk lenne a másikkal szemben.
Tudom én, tudom fairy tale, de azért annyira talán még sem az.
Használnom kell tudni, amim van, újra belehelyezkedni a csoportjaimba, ahol az azonosulás érzés miatt sokkal könnyebb szeretve-levés érzéssel elhagyni a helyszínt.
Én mégis leblokkoltam.
Megint szorongok.
Passzív bebábozódott hernyópózban letámadott a félelem megint, és nem engedett kimozdulni az ágyból,
úgy éreztem ma reggel, hogy oda lett kötve minden végtagom mint a Tortúrában, és mindjárt szét is veri a térdem a Kathy Bale, na jó, nem cifrázom tovább, kicsit szétcsúsztam mégiscsak.
Annak ellenére, hogy amióta itthon vagyok hajat festettem, vágtam, autót vettem, eredetvizsga időpontot kértem, Apeh és MVM ügyfélszolgálat holnapra, kutyasuliba haladtam vissza, kétszer már voltam futni és wellnessben is, most hogy így írom, aha, soknak tűnik egy hét alatt, de higgyétek el azt érzem, hogy nem elég. Ez sem.
A bamakós túltöltés ellenpontja az itthonlevés, amiben a régiénes működés nem támadt ugyan hátulról mellbe, de azért fel kell ismernem, hogy erős hatással van rám.
Pénzügyileg megint elrendeztem a sorsom, most már gyakorlatilag harmadik éve mindig a nulláról mászom vissza, és ennek az oka most speciel egy olyan túra volt, amire ha nem megyek el, akkor már úgy-ahogy egyenesben lennék.
De elmentem, mert ÉN így döntöttem és MAGAMNAK akartam bizonyítani.
Persze az a kevés elismerés ami a Facebook és társainak turkálása nélkül bejön jól esik nagyon, ám mégis lóg a pallos a fejem felett ezen a vonalon is, hogy MENNYIVEL könnyebb volt szarrá posztolni magam, kommentelni, chat-elni, likeokat gyűjteni ennél, amikor nyomni kell, önazonosan, magamnak, mert nincs másik út.
Ebből a pozícióból már nem magyarázom, nem magyarázhatom ODA vissza magam, már nem nyúlhatok a könnyebbik végéhez, úgy érzem soha.
Most ez az érzés tonnás súlyként ül a nyakamban, hogy hogy a picsába tudjak jól kapcsolódni olyanokhoz is, akik idegesítenek, mert ja, azon kívül, hogy kibasszák az emberek az agyam semmi látnivaló nincs ott kérem szépen.
Egyszerre akarok megint mindent.
Valószínűleg meg kell tanuljak együtt élni a türelmetlenségemmel, mert a tudás már ott van a fejemben, ami mindig duruzsolja, hogy merre menjek.
De néha annyira támadja az agyam ez a mennyivel könnyebb volt bemindenezve sziklákat elhordani, a kieső átkötésben meg nem érezni semmit, hogy beleforgatom vele magam a totál passzív plafonbámulásba.
Csokievéssel. Blehh.
Utóirat: másnap reggel már minden szép, jöhet a NAV meg a bármakármi is, este viszont jutalomból Dűnét nézek, csuhajj!!! Ennyit a hülyeségeimről. 🙂 Mindenre, mindig aludnom kell egyet.