Na és mi van akkor, ha nem is vagyok kibaszottul különleges?

Annyi felismerés dübörög bennem, és tart ki egy-egy gondolatmenet a fejemben hetekig, hogy valahogy elfogyott belőlem a nagyerős mindent is megmondok írás. Elvagyok az életemmel, amiben továbbra is első helyen áll a munka, mert amit a pandémia és az azzal párhuzamos szétcsúszásom okozott, azt még most is, még mindig pucolom elfele. Néha elakadok rajta, hogy sose lesz ennek a rohadéknak vége, de tart az agyam, tudom, merre kell mennem, és ez az iránytartás vitt el egy fasza kis úteligazodásba.

Felröppent a fejemben, hogy ja, szuperokos intelligens vagy, ultramenő, de nem vagy te más, mint egy egyszerű sofőr, ráadásul még mindig nagy, tetves kizsákmányoló cégektől függve, várva a kiosztott melókat, maximum egy hétre előre tervezve, sőt, van amikor még annyira sem.

A saját vállalkozásomat bármennyire is szerettem, nem tudom talpra állítani, döcögök vele hellyel-közzel, de nem jön belőle látható jövedelem. A nagy cégek, akiknek fuvarokat viszek, irgalmatlan jutalékot visznek el, cserébe még baszogatnak is, meg minden lehetséges módon kizsákmányolnak.

Szóval léptem egy kurva nagyot előre. Megint beszorítom magam, mert most jött el a pont, hogy nem tudok tovább várni – az USA választások miatt kieső héten, ahol gyakorlatilag megállt a turizmus, beromboltam egy taxis tanfolyamra, és ma délután ülök le átbeszélni, hogyan tudom hozzá a kocsit lízingelni.

Taxis leszek. Rövidtávú terv: egy-két éven belül saját kocsival dolgozni, függetlenné válni.

Amikor meg meglesz a saját kocsi, onnan végre el fogok tudni kezdeni félretenni. Igen, így, még mindig a szart lapátolom. Hiába mentem a szezonban átlag hatezer kilométert, nincs félretéve három millám, ami azt mutatja, hogy sürgősen változtatni kell. Nem csak a pénz miatt kell: elkezdtem fosni az autópályán, nincs túl nagy kedvem megdögleni az M1-esen.

És hogy milyen ezt felismerni, elengedni egy álomvállalkozást meg a hiperkülönleges extraszuper Mérit?

Meg nem elkezdeni merengeni mindenféle álomprojekten?

Talán most már könnyebb. Kicsit ahhoz hasonlítanám, ahogy Kiberov tavaly bedobta nekem, hogy valószínűleg elengedi a kezem Bamako után. Akkor elsőre még nagyon beszartam.

De a dolgok totál másképp alakultak. Éreztem, érezni lehetett – főleg Fruzsi halálánál –, hogy iszonyat szét vagyok még csúszva. Így most jutottunk el oda, hogy januárra úgy tűnik, három év után búcsút intünk egymásnak. Most már a világ legnagyobb és legteljesebb nyugalmával. Hihetetlen mentális erőm épült, ez tart szinte megingathatatlanul.

Szerintem ez hat ki arra, hogy kevesebbet írok, ide is. Kevesebbet nyomulok bármilyen régen imádott extrovertált, kifelé élő platformon, kezdem felfogni, hogy nem én vagyok az origó. Múlik az első év fenhéjázós „haddemegcsináltam” állapota, már nem akarom mindenkinek megmondani a tutit. Összegyűlni, ugye, hogy engem ünnepeljünk.

Szép lassan beállok a sorba. Nem, nem leszek keramikus, sem coach, sem addiktológiai tanácsadó, sem semmilyen segítő. Nem akarok örök életemben csoportokba járni sem. Kezdem azt érezni, hogy a függő énemet amennyire csak lehetett, megdolgoztuk.

Traumáimat felszínre hoztuk, és szépen elrendezgettem őket úgy, hogy ne zavarjanak. Jöhet lassan a pszichoterápia. Hogy ezt milyen vonalon ugrom meg, azt még nem döntöttem el, de lehet a Nyírőben jelentkezni, megpróbálok oda bekerülni – talán, meglátjuk.

Innen visszanézve látom azt, mennyire értelmetlen szerhasználóként bármilyen terápián szenvedni, akármilyen gyógyszert szedni. Egyikkel sem tudsz kezdeni semmit. A gyógyszer nem hat, mert kiüti a pia és társai, a terápia meg nem feltár ebben az esetben, csak elfed, mert szelepelsz vele egy jót, és ott folytatod, ahol abbahagytad

Ahogy Anna doktorő mondta nekem egyszer: „Igen? Jár a Kiberovhoz, de iszik még néha? Akkor azt tudja ugye, hogy ez csak ilyen önámító igazolás?” Kibaszottul fájt ezt akkor hallani, de baromira igaza volt. Elmentem minden héten feloldozásért, aztán folytattam az önsorsrontást. Remek.

Hozzáteszem, mégis ezek a lépések kellettek hozzá, hogy eljussak oda, ahol most vagyok.

Kellett hozzá a nyolc éve indult Száraz November, kellett a felépülési munka, kellettek a csoportok, kellett Anna beszólása, kellett az elején az Antaethyl, és a második évben a teljesen üres szervezetembe pakolt gyógyszeres támogatás is. Így, ilyen kurva hosszú idő alatt kerekedett ki az egész. Ki merem jelenteni, hogy nincs már semmilyen sóvárgásom. Mostanában még a cukor sem támad.

A következő cél itt maradni Budapesten, és annyi pénzt keresni, hogy tudjam fizetni a hitelemet, meg tudjak venni egy kocsit, és normálisan tudjak járni edzeni, mert nem Salzburgban vagyok hétfőn, és Győrből trélerezek két nap múlva 36 fokban Budapestre.

Szóval mozdulnom kell, és ez az előremenekülés nagyon szép ívet mutat amúgy, ami tűpontosan a teljes leállásommal kezdődött. Akkor döntöttem el, hogy Woltozni fogok. Ami rémálmaimban se jöjjön elő. Nem tudom, melyik volt szarabb: takarítani, vagy kaját kihordani. Ha éreztetek már testi-lelki fáradságot úgy igazán, na azt szorozd meg kettővel, és pattanj fel a motorra szarért nulla forintért pizzát hordani. Hiába álltam le és estem neki a vállalkozásdinak, megint csak a tartozást halmoztam. Az már mindegy is hogyan, meg miért, de bejött az, amit akkor megfogalmaztam. Elkezdem, aztán majd lesz valami. Lett.

Lett pár hónap múlva reptéri transzferezés, majd idén év elején talált meg a másik cég, akiknek már dolgoztam régen: menjek vissza hozzájuk is. Ezzel együtt sikerült 6-7000 kilométereket letolnom havonta. A pénz több, de még idén is jöttek komoly büntetések. A két teljes évre elcseszett gázlejelentés miatt félmillás fűtésszámla, autópályamatrica-ticketek, miegymás.

Szóval ebből az egész fostengerből, amit harminc év alatt alapoztam meg azzal, hogy folyamatosan csak elfedtem, hogy dagadt alkoholista drogos vagyok, aki előszeretettel ivott fogyókúrás gyógyszerekre is, aki el volt szállva önnön hazug nagyságától – szóval ez az én, ahogy szerette volna, megérkezett a saját életébe, és pucolja a retket most már évek óta maga alól.

Amire meg mondtam, ha tudom, hogy a csontvázak ennyi ideig támadnak mindenhonnan lesből, hát nem tudom, lenne-e erőm újból nekiállni. Nem tudja, aki ezt nem lépte (még) meg, hogy mi történik akkor, amikor lekerül a répa.

Amikor először, másodszor és milliomodszor is magaddal, a pucér seggeddel kell szembe nézni, amikor ezredszer nagy levegőt veszel belépve az APEH-ba, amikor szakorvosról szakorvosra mész felgöngyölíteni mindazt, ami elmaradt a teljes életemben.

Közben nem elküldeni senkit az anyjába sem a NAV-nál, sem az autószerelőnél, megtanulni a folyamatok közben bízni magamban, a saját értékrendemben, mert ebben, hogy ez helyre került, elképzelhetetlenül sok munka van.

Összességében hálás vagyok minden segítségnek, amit kaptam, de elkezdtem hálás lenni magamnak is, mert most már tudom, merre van az arra.

Hogy nem, nem vagyok senkinél sem jobb, sem több. És el kell érnem, el akarom érni azt, hogy újra síelni tudjak, és időt szánni az edzésre normálisan, újraépíteni az összes kapcsolódásomat barátokkal, mert nem kell újakat keresnem. Nem kell új pasi, új inger, rájöttem, hogy TÉNYLEG mindenem megvan. De kell belenyomni még egy kis türelemjátékot. És működtetni az egészet.

Aztán jöhet a boldog öregkor. 🙂