Ne akarj túl lenni rajta, avagy megérkezés a valóságba, ahol a tanultak alkalmazása rányomult a lelkemre, és mint egy kurva nagy elefánt ül rajta. Esetleg egy grafikus valahol, aki ezt érzékeltetni tudná ezt kicsit olyan sajdikosan? Na így érzem magam.
Semmi másra nincs és nem is lenne szükségem csak türelemre, mert meló van, autó van, tartozások háthm, vannak, káosz csak nő, de ki volt, aki előidézte a káoszt, na megint ki volt az?
Hát nem a szomszéd az is biztos.
Elemi erővel tört rám a magány érzése, ami tényleg a kezdetektől kezdve nem volt, tök ügyesen távolt tartottam tőle magam.
Attól a döntéstől kezdve, mikor azt mondtam én márpedig nem pasizok, annyit jelent csak, hogy aktívan nem keresek, ennek ellenére ebbe-abba azért sikerült belecsúszni, meg kurva hamar ki is farolni belőle.
Mert megijedek.
Nagyon.
Megijedek a tükörtől is, a mások életét élő világ nyomorától, amiben baromira erősen érzem, hogy nem akarok részt venni, nem akarom más problémáit megoldani, ahogy egész életemben tettem, próbáltam tenni, vagy, hogy is volt.
Ami biztos.
Ha valaki közel kerül hozzám, átmossa az agyam utolsó kis nyomorult bugyrait is.
És nem, nem tudtam neki ellenállni, nagyon egyszerű azon oknál fogva, hogy a külső hatásoktól való függetlenedés még most is egy totál mission impossible tündérmese, semmi más, még csak cseppnyi hitem sincs benne, hogy valaha meg tudom majd ezt ugrani. Pedig akarom ám. Nagyon.
És így, ahogy hazajöttem a teremtett káoszomba, abba, hogy megint a mínuszok mínuszából vakarom elő magam, azzal a tudással a fejemben, hogy nem adhatom már fel, itt már nincs egy.
Bocsi srácok inkább meghumpákolom és felszívom, hanem a megoldást kell benne keresnem, hogy hogyan tudok egészségesen segítséget kérni, kapcsolódni, tanult eszközöket használni.
Szép dolog ez az önállóság, nade azért az agyam félrehuzalozása se picsafüst.
Tombol bennem a; valaki fogja már meg a kezem, tör fel és rángat, mint egy marionett bábut, lebeg a fejem felett K mondata, hogy jól van nem lesz semmi baj, együtt majd megoldjuk, mutterjának a mondata, hogy ketten mindig könnyebb mint egyedül (nem igaz) és igenja, ideig óráig működött is.
Aztán én estem vissza, ő esett vissza, és ment minden a levesbe, inkább olvasok Andersen meséket, csáköszi, skacok én leléptem.
Andrással találkoztam a héten, nem nehéz kitalálni a kapcsolatunk jellegét, ha azt mondom, heti egyszer randizunk, agyam dopamin szintje már a béka segge alá kezdett közelíteni, de azon kívül, hogy a szex perfekt működik köztünk háromszázezer éve, egyetlen pozitív mondata nincs, hozzáteszem, ő semmit nem tud róla. Neki ez a természetes.
Dementoroknak nevezem már őket, régen nem tudtam ezt sem bekeretezni, de az, amikor mindig csak azt kapod mindenre, hogy majdmeglátjuk, majd ha ott leszel eldől, ne lelkesedj annyira, mert megint csalódni fogsz, biztos tönkrement-meghalt-elcsorbult, nincs semmi munka, jajj mit csináljak, neked van munkád, milyen idő lesz holnap, remélem nem esik majd – végeláthatatlan semmitmondó semmirőlbeszéd, ehhhhwwww NEMÉRDEKEL!
Mintha nem harminc éve nyomulna turizmusban, hát bazdmeg érted, NEM ÉRDEKEL, minden évben ez van, menjél el nyaralni, nincs munka, ENNYI KÉSZ SNITT CSAPÓ, nekem sincs, leszarom, ez nem téma amiről beszélgetni lehet.
Nem érdekel mi volt a tévében, ki mondott le, melyik akárki lopta el a kinek a pénzét, kinn is csak ültem és bambán bámultam, ha egyszer-egyszer bekúszott ez a nyomor, ez a minden mással foglalkozás, nem arról beszélés amiben vagyunk, ami a miénk, a sajátunk.
Saját élmények, gondolatok, megélések.
Hazajöttem és valami oknál fogva véletlen ? visszaléptem a másfél éve vagymikor feltört 12 éves Facebook accountomba.
Rohadtul megijedtem.
Jézusom én ezt nem akarom.
Belepörgettem pár képbe, semmi más nem jött be belőle csak az, hogy ott van István és ő azóta nincs már, meghalt, mert sokat ivott meg szívott, meg nem hitt és elmerült a kilátástalan depresszióban, öntehetetlen másoknak „segítésben”.
Amikor egy éjjel az utolsó levegőt vette, két kezem összeteszem, már nem mellettem aludt fél éve, hanem az új nője mellett hagyta itt ezt az életét. 52 évesen.
Látom Fruzsit, mikor még kicsike volt és tudom, hogy erősen valószínű az utolsó évünket tapossuk, nem tudok sehova elmenekülni előle, meg kell majd élnem, meg kell majd fognom, és ne olvass tovább ha nem bírod, ugyanúgy én szeretném eltemetni majd, ahogy Gusztit eltemettem, CSAK MOST JÓZANUL, tiszta gondolatokkal, békét kötve az élet halál részével is.
Láttam képeket magamról, egyet-kettőt lementettem, nem lehet rámismerni, hogy néztem ki amikor ittam, amikor még nem rakattam rendbe a fogaimat és hogy estem ebbe vissza kétszer, háromszor is, komolyan mondom, nem ismernétek fel, én se nagyon magamat.
Közben megugrottam csúcsokat, ahogy a kieső időben meg eltompulva hagytam, hogy ne érzékeljek semmit, ne tudjak reagálni arra, hogy kiveszik a kezemből a mosogatást, a mosást, hogy takarítónő jön a lakásba, hogy minden, de minden, ami meg tudott volna erősíteni, ha tiszta tudattal élem meg, le lett rólam emelve, rólam az Áldozati Bárány Amőba Lányról.
Nagyon durva ám szembesülni azzal, hogy nem láttam kívülről magam, mitől is láttam volna, akármilyen dagadt és szétesett fejű voltam eljártam edzeni, volt pasim, munkám vagy éppen építettem a vállalkozásom, csacsogtam az aktuális pszichológusommal, írtam már, én vagyok a szentamőba, aki tett magáért valamit.
Hát, haha.
Semmit.
Ahogy elkezdtem itthon intézni a sok szart, mert maradt bőven, hátulról mellbe támadott ez a buzi magányérzés és érdekes, mert összekapcsolódik azzal, amit a zsiráfos sztoriban írtam, nem.
Nem csak azt láttam meg, hogy hány pasi bassza ki az agyam egy pillanat alatt, hanem azt is megmutatta Afrika, hogy léteznek ellenkező nemű lelkek, akikhez hozzá tudok érni a nélkül, hogy azonnal meg akarnának baszni, elvárások tömkelege támadná a lényem, ami elől semerre nem tudok menekülni, sehova, csak egyenesen át, Narniába.
És tessék, megszületett Alone in the Dark, a valaki fogja már meg a kezem NÉHA és rúgjon át azon a bukkanón, ami most speciel előttem van, amikor megint almát csórok a boltból és ki kell várnom, hogy lemenjen az első pár hét, utána meg minden rendben lesz.
Van disaster, nincs disaster, gány dolog a tudás, hogy emiatt nem kezdhetek társkeresésbe, mert néha, ideig-óráig átmenetileg jó lenne valakivel
Minyonokat nézni, vacsorát főzni, összegubacsolódva takonyra kisírni magam egy semmit nem elváró ölelésben.
Na, ezt évek óta nem éreztem.
Valaki leemelhetné rólam, mert megbénít, nem tudok vele semmit, de semmit kezdeni.
Tegnap átbőgtem a fél napomat, bámultam a kuplerájt amit képtelen voltam még csak arébb tolni is, de az van, hogy inni, vagy akármizni azt most sem akartam.
Nem akartam, hogy ma legyen, nem akarom, hogy bármi elmúljon, nem akarom, hogy más megcsinálja helyettem, mert csak eggyel közelebb kerülök a halálomhoz és én szeretek élni még akkor is, amikor a #szarisjó, bár éppen most kurva nehéz volt.
Van.
Mittomén.
Prológus: a teljes 12 éves Facebook accountomat, céges oldalakkal együtt töröltem véglegesen, nagyjából másfél nap lamentálás után.
Több mint tízezer fényképpel, millió írással, bejegyzéssel.
A gépemen elmentett képeket már utazás előtt legyomláltam 2012-ig, és nem. Nem fogom megbánni. Nem fog hiányozni.
Új életet kezdek.
A magány érzése pedig egyértelműen azt mutatja, hogy nem vagyok teljesen elveszve, betemetkezve a majdénazt-tudom, egyedül is megtudom ugrani Xéna álarcom mögé.