A nők láthatatlansága

You are currently viewing A nők láthatatlansága
Egy nő kétségei és belső harcai az alkoholizmus tükrében.

Hát bazdmeg, nekem az anyám is alkoholista!

Azt hiszem, a százötvenkét körforgalom egyikében csapott agyon a gondolat Marokkóban tavaly január végén, mikor éppen azon az először remek ötletnek tűnő, majd később kissé félelmetes elhatározásomon verekedtem keresztül magam, hogy egyedül levezetem a Budapest–Bamako akkori útvonalát.

Nem volt a kocsiban társaságom, így elég könnyű volt szinte minden nap agylékelős felfedezéseket tenni abban a flow-ban, amitől igen nehezen szabadulsz, ha egyszer már teljesítetted a távot.

Anyám iszik. Tőle tanultam inni. Ivott. Velem ivott. Pont.

Úgy, hogy velem ivott, még úgy is csak a saját józanodásom utáni évben döbbentem rá, hogy a pánikszerű rosszullétei, a mindent elhagyós összezavarodott rohamok, és megmagyarázhatatlan állapotok – amikkel csak azért sem ment szakemberhez – tökéletes átfedést mutatnak az első évben általam tapasztalt tünetekkel. Az anyám tehát alkoholista.

Tőle tanultam, hogy nyomjam el a fájdalmam szerekkel.

Emlékszem, még kisközépiskolás voltam, amikor Egerbe ment a húgom osztályfőnökével, drága jó Nusi nénivel, és két ötliteres édes medinával tért haza.

Az a bor ízlett először, de nem akkor ittam első alkalommal. Általános iskolás koromban voltunk egy barátnőjénél, ahol a Conan, a barbár-t néztük rettenetes hangalámondással, és ők már akkor daydrinkelve röhögcséltek fényes nappal.

Bonbonmeggyet.

Még arra is emlékszem, a fejem felett beszélték meg, hogy adjanak-e nekem is egy pohárral, hát persze adtak. Szar volt. Ahogy az első borom is szar volt. De szerintem szinte azonnal megtanultam, hogy éljem túl a mát, és reménykedjek abban, hogy ebben a mindenki más hibás világban egyszer csak eljön értem a fehér herceg szőke lovon, nekem pedig semmit nem kell tennem az ügy érdekében.

Hiszen mi, bántalmazott nők, gyermekek, érinthetetlenül tökéletesek vagyunk.

És láthatatlanok.

Nagyjából fél éve kezdem hörögni Kiberovnak, hogy mi, nők, ebben a faszszagú felépülő bizniszben abszolúte megfoghatatlanok vagyunk. Rengeteget gondolkodtam ezen azóta, meghallgattam sok podcastot, elolvastam pár cikket, és találtam mellé még pár könyvet is. Arra jutottam, hogy nem csak az autószerelők néznek hülyének, hanem sok esetben a nagyobb részt férfi orvosok sem ismerik fel a panaszainkat.

De hogy ne diszkrimináljak, szerintem mi, nők sem figyelünk egymásra igazán. Nem odafigyelünk. Alapvetően és nagyon nagy százalékban a nő a férfit, a férfi a nőt akarja, így tudattalanul is egymással keressük a kapcsolódást.

A kommunikációink valamiért elképesztően bénák. Nem halljuk egymást.

Nem látjuk az alkoholt akár napi szinten fogyasztó nőket. Még akkor sem, ha az orrunk előtt isszák meg a napi néhány pohár borukat. Emlékszem, amikor 25–27 éves korom környékén elkezdtem erről beszélni, hogy minden nap iszom vörösbort, kivétel nélkül mindenki azt mondta, hogy: „Ó, ne viccelj, arra még az orvos is azt mondja, hogy egészséges.” Hát, egészséges a lófaszt.

A nők láthatatlansága

Már 16 évesen elkezdtem hétvégente megmenni, nyári szünetben akár minden nap ment az ereszd el a hajam. Az volt a legnagyobb király, aki a legtöbbet tudta összekeverni egy éjszaka alatt anélkül, hogy kihányta volna a belét. Erre érkezett még 20 éves korom előtt az LSD, amivel a mai napig semmi rossz emlékem nincs amúgy. De ettől függetlenül láttam embert a Fortuna előtt magzatpózban könyörögni, hogy mentsük meg a vasmadaraktól, amik az égből támadnak.

Szóval senkinek ne higgyetek, a pszichedelikumok ugyanúgy kiszámíthatatlan drogok, mint az összes többi. Én éppen csak szerencsés voltam.

20 körül robbant be az eki meg a speed. Egy évem ment teljesen a kukába velük, eredményként volt egy abortuszom, és az első háromnapos ébrenlétet is akkor éltem meg, ami után három napig negyven fokos lázzal aludtam otthon, alig valamit felfogva a világból.

Senki nem vette észre, hogy már 20 éves koromban kőkemény függő voltam. Társaságon belül is mindig arról beszéltük, aki meghalt, elájult, leesett, akivel valami nagyon extrém történt, miközben szívtuk a csíkokat, ittuk a vodkát, és gyújtottuk a cigit. Mindenki más hülye volt, csak mi nem.

Aztán szép lassan én lettem az, akiről beszélni kezdtek. Persze nem nekem, és nem előttem.

Elveszítettem a legjobb barátnőmet, sok barátomat, akivel közösen használtunk, mert sikerült még szerhasználók közül is kigolyózni magam az állandó balhékkal, és azzal, hogy nekem mindig mindenre minden mást is be kellett szednem, innom, szívnom.

Miről könnyű azonosítani egy politoxikománt?

Amikor Rodoszon szörföztem, akkor is képes voltam azon agyalni, hogy előbb megiszom két koktélt a parton, és akkor mekkora örömérzet lesz az agyamban, amikor megsiklom a hullámokon.

Egy dopaminkurva nem elég sosem!

És ez a mindent egymásra halmozás egyre jobban összeépült, miközben éltem az életem, egészen 39 éves koromig felfelé mászva az általam kitüntetetten utált irodai irformatikai ranglétrán.

Minél feljebb kerültem fizetésben, annál kevesebb lett a munka, annál többet kellett tettetnem, hogy ülök a gépem előtt és csinálok valamit.

De az, amikor nincs produktum, amikor nem érzed minden kibaszott nap, hogy annak volt eleje meg vége, és ezért még a kezedbe is adják a vaskos kötegeket, nos az az állapot mindenhova vezet csak a megelégedett élethez nem.

Egyre szarabbul éreztem magam, a függőségeim közben senkinek nem tűntek fel, mert együtt ittunk, buliztunk csajokkal pasikkal egyaránt, hosszú éveken keresztül.

Ebben az összevissza állapotomban ütött be a pandémia, amikor az addig láthatatlan szerhasználati problémákkal küzdő nőből egy lecsúszott, szétesett fejű, testű, és megborult elméjű nő lettem, aki már magában sem tudott igazán megbízni.

A gondolataiban sem.

Nem hogy magamat nem láttam és ismertem el fogyasztóként, vagy szerhasználati zavarral élőnek, az edzés és társfüggőségemről nem is beszélve.

De ott jöttem rá, najó, egy éve, hogy az anyám alkoholista és a tünetei pontosan megegyeznek az én tüneteimmel, amikből nagyon nagyon lassan, de sikerült kilábalnom.

Sajnos meggyőződésem, hogy a statisztikák sem férfiak esetében nem jók, de nők esetében még a felét sem fedik le annak a számnak, ahányan segítségre szorulnánk.

Mentális, belső segítségre, támogatásra, egy támaszra, olyanra ahol én magam jöttem rá arra, hogy nem csak bántalmazott, de bántalmazó is vagyok, nem csak az alkohollal, de sporttal, de akár a munkával is túl magasra lőttem be az ennyi már elég lenne kereteket.

És ez a fordítottját eredményezte.

Egy állandó feszültséggel teli körfogást, mert nem egy belső tengelyhez igazodtam, hanem erőlködtem valami olyannak megfelelni, amilyen soha nem leszek.

Sem a párkapcsolatomban, sem a barátaimmal, sem sportban, sem munkában.

Saját magammá kellett válnom.

Sziasztok. Marcsa vagyok, politoxikomán függő. Budapesti 50 éves nő. Két éve józan.