A nők láthatatlan függősége, avagy…
…hogyan lehettem egyszerre testedzés-, alkohol-, gyógyszer- és drogfüggő?
Gyerekkori minták és a bántalmazás hatása
Kiskoromban rengeteget ültem a Labda utcai iskola tornaterme előtt, ahova az anyám – igen, az anyám, és most szerintem minden kurva rész ezzel fog kezdődni egy ideig – lehordott, hogy csillapítani tudja a hiperaktív túlpörgéseimet.
„Ez a gyerek tehetséges, okos, számol, olvas, mégsem képes a picsáján ülni a tanteremben, anyuka.”
A legdurvább az egészben, ami felnőttkoromban is rengeteg problémát okozott, hogy még a sportok különböző formáitól is képes vagyok halálra unni magam. Sosem szerettem például simán csak futni. Terepen váltogatni a szinteket, résztávozni? Bármikor. De futni? Nem sikerült megszeretnem.
Ültem tehát a Labda utcai óvoda… bocs, szóval iskola folyosóján, a tornapados hideg alagsorban, amikor anyám vagy bárki értem jött, mert nem egy, de nem is két alkalommal küldtek ki arról a foglalkozásról, ahova azért vittek le, hogy a lefárasztott szervezetem miatt kezelhetőbb legyen a figyelemzavarom. Zseniális megoldás, mi? Ugorjunk is.
A gyerekkoromat már nagyrészt ismeritek.
Igen, és a kezelhetetlenségem miatt, mert „mindig olyat csinálsz, amitől a bicska kinyílik a zsebemben”, kaptam a veréseket. De nem csak pofonok formájában. Olyan is volt, hogy a teljes, unoka, nagybácsik, nénik, nagyszülőkből álló ünnepi nagycsalád előtt történt az eset. Mindenki ott volt, csak annyit tudtak mondani, mikor a felrepedt számat ápolták, hogy „ó, hát mi ezt nem tudtuk a Bandiról.” És…ennyi. Problem solved.
Bántalmazó kapcsolatok és a tanult minták szerepe
Volt alkalom, amikor a szomszédba menekítettek előle. Volt, hogy mindhárman – anyám, a félhúgom és én – átköltöztünk nagyiékhoz, de őket természetesen elég hamar visszaédesgette a gorilla.
Ilyen gyerekkor után, alatt, már 16 évesen a legelső „szerelmemmel” is halomra verettem magam. Volt, hogy a Baross utcában feküdtem egy bokorban, miután gyomorszájon vágott, én meg fuldokolva sírtam, utána. És mit csináltam? Az anyai mintát gyakorolva mentem könyörögni, hogy béküljünk ki. Mindig én. Minden kapcsolatomban hoztam ezt a tanult szar mintát.
Kevés faszival nem verettem el magam. De olyanokkal is, akik előtte és utána soha nem nyúltak volna nőhöz. Az egyik például pereputtyostul lenn lakik a Krisna-völgyben azóta is na, értitek. Sokszor én támadtam nekik a betanult, ugyanazon idegpályán ugyanott mozgó tehetetlenség miatt, de persze mindig én húztam a rövidebbet.
Nagyon kevés pasim volt, akiből ezt nem sikerült elővarázsolni, magamnak és az egész világnak bizonyítandó, hogy mind olyan, mint a nevelőapám, és én vagyok az áldozat. Meg a verést már amúgy is jobban bírtam, mint a lelki terrorizálást. Akkor üssetek inkább, az lepereg rólam.
A menekülés eszközei: Alkohol, drogok, testedzés és diéta
Mondtam már, hogy alkoholt olyan 10-12 évesen ittam először, de inni rendesen csak 16 körül kezdtem, a drogozás pedig ezzel párhuzamosan indult. Érdekesség, hogy az ekiről nagyon hamar lepattantam. A franc tudja, miért, de igen hamar rájöttem, hogy ha hétköznap nem szeretek mindenkit, akkor egy bogyó hatására sem szeretnék világmegváltó, pár órás szerelmekbe bonyolódni. Mert az hazugság. (ülj le egyes, mer a többi nem az?:)
Na de az amfetamin, az persze bejött. Azt már akkor tudtam egyedül is használni. Rengeteget írtam is beszívva, bulikon persze bemindenezve toltuk a kilencvenes éveket végig. Sosem felejtem, mikor ketten húztak hazáig a Pinceklubból, és én még a villamosmegállóban nyomtam pár felemás korlátgyakorlatot. Igen, mindenki röhögött rajtam. Akkor ez még vicces performance volt, csak később válik vércikivé.
A húszas éveimben nagyon hamar felfedeztem a különböző, itthon illegális fogyasztószereket, amiket csak egy hajszál választ el az amfetamintól (Rekviem egy álomért megvan?). Szóval remekül elpörögtem ezekkel hétköznap, uralta a zabálási függőségemet is, miközben heti három-négy alkalommal edzésre is jártam, meg napi rendszerességgel ittam. Postán jött a cucc és senki nem tudta, mitől nem vagyok éhes.
Tudjátok, mit csináltam? Direkt nem ittam vizet edzés előtt, utána még szaunába is bementem, hogy dolgom remek végeztével, még jobban essen a jutalomsör.
De ugorjunk megint. A kajával sem volt sosem jó kapcsolatom, és már meg sem fogtok lepődni: az anyámtól tanultam fogyókúrázni. Talán már tíz éves korom előtt vacsora nélküli lefekvésekkel, mert attól lehet ám csak igazán fogyni! Korgó gyomorral elaludni gyerekként, és napi szinten mérlegelni magad? Miafasz?
A felismerés: Amikor a menekülés csapdává válik
Így épült egymásra a politoxikomániám. Így kerestem én nőként, hogy mi az, amitől csak egy kicsit is jobban lehetek. Csak egy kicsit is jobban tudjam elviselni azt, hogy az adott ember, akivel élek, nem dolgozik, impotens, állandóan más nőket nézeget a neten, a saját autómmal megy félrekúrni, agresszívan féltékeny, felkérdez, elveszi a pénzem, telibeszarja a számlákat, lakást, kocsit, vagy úgy összességében mindent. Akkor is megbasz, ha könyörgök neki a harmadiknál, hogy már fáj, ne csinálja. Én meg iszom egy plusz pohár bort, hogy ne érezzem.
És sorolhatnám napestig, mi mindenbe akartam gyógyszerekkel, edzéssel, antidepresszánssal, benzoval, alkohollal beleerőszakolni magam. AZÉRT. Mert meg voltam róla győződve, hogy ezeket a dolgokat más nők vidáman elviselik, azaz boldogak benne. Én tényleg elhittem ezt.
Csak nekem nem megy. És ehhez nekem valamit használnom kell.
Hát, sajnos rám szűk volt ez a kabát.
Újrakezdés: Hogyan építhetek egészségesebb életet?
Mindent, de mindent szelepelésre és túlélésre használtam. A barátaimat, a mozgást, a gyógyszereket, a drogokat, az alkoholt.
Ezért nem volt semmivel egészséges kapcsolatom. És ezért kell megtanulnom még sportolni is újra, a nulláról. Sportolni magáért a sportért. A mozgásért, amit ad a testemnek. Nem azért, hogy jobban tetszem, vagy hogy ha másnap nincs edzés, fájdalomcsillapítóként többet ihassak. Ehessek. Elvegyenek. Kelljek.
Csak magamért, és azért, hogy jól legyek.