Tegnap délben érkeztem meg, ma reggel keltem fel, ahh ja, kicsit kimerítő volt ez a négy hét, az úthoz hasonlítva a két átszállásos, Afrikát keresztbe-kasul átszelős járat, plusz Flixbusz menet felért egy idegenvezetős társasutazással.
Ultrajóarc sofőrrel jöttünk, elől pofáztunk vele végig, fiatal szlovákiai magyar srác, lehet elhozzuk 26-ban, tudjátok, amikor biztosan nem jövök.
Ez volt az eddigi legkeményebb afrikai túrám és nem csak amiatt, mert nem tudtam semmivel tompítani.
Amiről nem írtam menet közben, az egy nagyon kemény összeomlás volt egyik este, a Kindiai táborba érkezésemkor.
Az volt asszem a második Guineai nap, ne kérdezzétek, mert még józanul is képes vagyok elveszni a föld nevű bolygón, én sem értem, hogy mentem ezen a túlélőtúrán nagyjából csont nélkül, önállóan végig. Guinea még a terelés nélkül is kemény kihívás, nem beszélve arról, ha egyedül tolod az úttalan utakon végig.
Picit csapódtam ugyan ide-oda, az első napon csak egy teljesen aszfaltmentes hegyi út volt, nem emlékszem talán 80 kilométer, de ez az én szempontomból mindegy is, számokkal kurvára hadilábon állok.
Óriási teljesítmény sokminden ami mögöttem van ahhoz mérve, hogy másfél éve még a kukát is sírva halogatva vittem ki a házból, annyira tönkretettem az agyam azzal az idegméreggel, amit az út alatt vidáman nyomatott befelé mindenki.
Ők ugyanúgy nem tudják, hogy mekkora rombolást képes végezni az agyban.
Én sem tudtam, innen visszanézve látom csak, amikor már tiszta döntéseket tudok hozni és fel tudom mérni adott helyzetek veszélyességi fokát.
Ez történt abban a táborban, amikor 12 óra egyedül bumlizás után begurultam egy elég szarul kiválasztott bivakba, mert gyakolatilag alig fértünk el a kocsikkal, sátrakkal, asztalokkal.
Néhány hely maradt, ahova be tudtuk egymás mellé állítani az autókat, tényleg mint a heringek úgy voltunk besakkozva egy meglehetősen szűkös kis lukba. Amikor készültem beállni a maradék mittomén négy hely egyikére, akkor a már előttem letáborozott lengyel, óriási dzsippel, sátorral felállítva nem kicsit illuminált állapotban közölte velem, hogy én oda ne álljak, mert neki a szervezők megígérték, hogy arra hátrafelé ki tud állni reggel hatkor, ő versenyben van, szóval én ne parkoljak oda.
A végkimerülés határán voltam, a homoktól napok óta tombolt az asztmás fulladó köhögésem, amire rájött ez a kedves fiatalember, akinek mondtam, hogy állj, itt nincs több hely, ide parkolunk mind, ezt védik, mert Guineában eléggé figyeltek ránk, rendőrökkel meg minden. Ide fogok állni.
És mögém még az Andiék is jönnek buszokkal, MERT NINCS MÁSHOL HELY, ez A kijelölt bivak.
És akkor megindult felém, mondta, tolta, nem hagyta abba full agresszíven, nekem a cukrom a béka segge alatt, a fulladó köhögésem csak egyre szarabb lett, na és akkor beütött hozzá egy olyan pánikroham, amilyenről nem is gondoltam, hogy létezik.
Kurva gyorsan felismertem a helyzetet, bevettem egy Xanaxot, megkértem a szervezőket, hogy szóljanak a lengyelnek, kopjon le rólam, és odamentem a Dokikhoz.
Olyan roham tombolt bennem, fulladással, köhögéssel, vert a víz a leesett cukor miatt, remegtem, zokogtam a végkimerültségben és igen, úgy éreztem, hogy megzavartam az esti partit, ahogy ültek körben és eszegettek, meg pálinkáztak. Ez az én oldalam, így éltem meg, az, hogy ennyire nem figyelünk egymásra kezd már a fejemben egy elfogadott tényként létezni, de ott és akkor teljesen összeomlottam.
Kaptam az asztmás rohamra szteroidos spray-t, két szippantást, szaturációm jó, mehet isten hírével, le vagyok kezelve.
Ahogy a lábam újra közel tettem az autómhoz, azonnal jött a másik lengyel, az is tolta magát tovább, úgy, hogy egyetlen kocsit sem lehetett már mozdítani a táborban, így ha lehet még fosabbul lettem, vert a hideg veríték is, Berni barátnőm segített, vitt el a vízhez, öblítettük le a fejem, a testem, de a sírás, a pánik rázott tovább, néha picit megállt, de újra, és újrakezdte, tombolt bennem a mindennek itt van vége feeling. Gondoltam visszamegyek a dokikhoz, megpróbálok szólni, hogy nem áll le a pánik, nézzünk egy cukrot is és adjanak valami erős nyugtatót, ha van, mert nem tudom kezelni, nem vagyok ura a helyzetnek.
De akkor már végképp azt éreztem, hogy nagyon zavarok, így teljesen megszégyenítve elkullogtam vissza a többiekhez.
Sírtam.
Nagyon.
Nem tudtam megállítani.
Én voltam a buligyilkos, ezt ki is mondta pár nap múlva Miszter, amikor arról dumáltunk, hogy ő szólt rám, Marika húzzál most már a kocsidba és feküdj le szépen aludni.
Akkor ez valahogy kizökkentett, megráztam magam, szereztem két szem altatót és azzal kiütöttem magam, mert semmi, de semmi más nem segített.
Berni és Matya is beszélt hozzám folyamatosan, próbáltak visszahozni pánikországból, közben enni sem tudtam, pedig durván hipóztam is, de nem ment az sem.
Azt hittem, hogy meghalok.
És a szarabbik része még csak ez után követezett.
Jött egy 24 órás olyan erős sóvárgás az enyhülésre, hogy ilyet még soha az életemben nem…sosem éreztem. Nem, nem az alkoholt kívántam, azt szerettem volna, ha valaki ezt lekapcsolja.
Valaki basszon egy tűt az ereimbe, és engedjen át Narniába, mert biztosan nem bírom tovább, elegem van ebből az egészből.
Irgalmatlan volt.
De kitartottam.
Azt az egy napot gyakorlatilag bőgve vezettem végig, Kiberov távoli jelenlétébe kapaszkodva, a tudat, amit lenyomott velem, az, hogy figyelemmel kísérte ezt az utam is, hogy meghallgatott végig, MINDENNÉL többet segített.
Ez is lett az egyik legnagyobb tanulás, ha valakinek segíteni akarunk, akkor le kell ülni és meghallgatni, ennyi. Nem tanácsot adni, nem megcsinálni helyette bármit, semmi mást nem kellene tennünk egymásért, csak meghallgatni, esetleg megnevettetni a másikat, ez a két dolog ami igazi, őszinte segítség.
Minden más csak bullshit.
Nem tudom tényleg, hogy hogy bírtam végig, hogy lettem túl ezen a napon, hogy voltam képes kifarolni a végén abból a totális passzív autóeladós helyzetből, amikor valaki úgy keverte alapokat, hogy a végén engem állított be a kialakult helyzet okozójának.
Miközben ő, a -kibaszott gazdag semminemszámít kivanfizetve fruttibúvár,- neki minden is jár-, csövezett benn a szállodaszobában ingyen, én engem használt fel arra, hogy a recepciónál hülyét csináljak magamból. Az az ember, akire azt hittem, hogy ezen a futamon akár barátokká is válhatunk.
Hát nem így lett.
Ezt a következő kanyarban elmesélem, most leszaladok Székesfehérvárra kocsit venni, már meg van a vonatjegyem is.
Azon gondolkozom közben, hogy mennyire könnyen vettem az egész utat hazafelé, ezektől az egy helyben ücsörgős repülésektől halálba szorongtam anno minden alkalommal magam, és most itt írom ezeket nektek, pár óra múlva meg már a vonaton robogok az új (régi) autómért.
Tudjátok, onnan kezdtük, hogy én egyedül egy reklámot sem tudok végignézni.
Fruzsika sajnos nincs jól, amíg odavoltam kivizsgáltatták többször, semmit nem találtak, a szíve jó, vérképe is, de valószínűleg már öregkori felszívódási problémái vannak és igen, olyan, amilyen akkor volt amikor elmentem.
Lassul, fátyolos a szeme, olyan, mintha szomorú lenne és megy a hasa a bármitől. 17 volt tavaly novemberben, ez lesz a következő óriási feladatom, mert tudom, érzem, hogy közelítünk a végéhez.
De inni, vagy bármilyen szert használni továbbra sem akarok.
Emiatt sem.
Oda vissza nem megyek.
Ez az élet színesebbik oldala.
Még akkor is, ha abban a 24 órában a teljes bennem tomboló dühömet magam ellen fordítottam, legalább felszínen a következő feladat, ehhez is megtalálni a megfelelő terápiát. A traumáimat, már úgy ahogy elrendezgettük.