Budapest-Bamako 1.
Lehet, már egyértelmű, hogy megyek Afrikába, de akinek még nem lenne az, here you are, welcome to ultraszopások mezeje, nem volt elég a tavalyi év, előtte a pandémiával.
Lételemem a káosz. Ha nincs, csinálok.
Jó ez így az egész életemre igaz ahogy van, de most azért erősen a ló túloldaláról nézzük a plafont, szárazon lenyomni a Bamakót, valljuk meg nem kis teljesítménynek ígérkezik.
Tavaly nyáron megkaptam, hogy natecsakvárjál legalább öt évet, hogy egyáltalán gondolni merj a bamakózásra, gyűlésen, de én már akkor tudtam, hogy fog a faszom itthon ülni és kezet tördelni, hogy jajj úristen ránézek egy üveg hideg sörre, hanem inkább odamegyek és ránézek.
Nem, nem biztos, hogy könnyű lesz, de mire jók a szarrá csépelt és valós értelmét vesztett frankó kis mondásaink?
Ami nem öl meg, az megerősít. És én mindennek most látom, érzem és értem az értelmét, mert ez így annyira, de annyira igaz, hogy semmise jobban. Azt a részt elfelejtették hozzátenni, hogy megerősít,
HA nem valamizel rá, temeted vissza a mocsárba a lelked mélyére és cuccolsz tovább a nélkül, hogy megélted és megértetted volna mi a franc történik körülötted.
Lett egy saját mondásom erre az egészre, ha szar akkor is jó.
Ezt tavaly mondtam az Öregnek és visszalapozva a fotóimat, azok a nagyon nehéz pillanatok amiket megéltem tettek valóban azzá, ahogy most érzem magam, érted, tehát a szar is jó, nem kell ezt bonyolítani. Persze vannak az életnek érthetetlen húzásai, lásd pandémia, vagy amikor a Gusztit simogatva egy utolsó lélegzetvétele közben arról vettem észre, hogy meghalt, hogy bekakilt az ágyba.
Vannak ilyenek.
Meg amikor elütnek szemből a neked zöld lámpánál, hát az is valami hasonló, meg amikor felébredsz az altatásban utána és hallod, hogy nem lélegezel és tudod, ha nem intubálnak azonnal, akkor neked annyi. Ja, vannak ilyenek.
Ha nincsenek, akkor elmegyek Afrikába. Hogy rákeresztfüggtem-e a saját magam szívatására?
Nem. Szépen lassan váltam le azokról az emberekről és dolgokról amikről le kellett, és távolodtam el azoktól, ahova vissza szeretnék kapcsolódni, ilyen a hosszú távú jövés-menés is apróbb kihívásokkal, ami nem csak az alkohol elutasításában merül majd ki.
Eddig háromszor mentem végig a távon.
Abban a szerencsében van részem, hogy én még voltam Bamakoban is, ami aztán az újabb puccs és néhány AirFrance alkalmazott kiitatását követően kikerült a tourist attraction-ök közül, így aztán mi se megyünk oda mostanában.
15-ben egy 80-assal voltam kinn terepen, versenyben, amire azt mondtam, eddig, hogy soha többet. De ma már az járt az agyamban, hogy 26-ra honnan akasztok le egy lankrúzert, hogy megint áshassak a homokozóban órákat anyázva. Na de ne szaladjunk annyira előre. Ez a 15-ös túra akkor hozott magával egy élethosszig elkísérő „szerelmet” is, ilyen érdekes dolog ez, A-val.
Szerintem tényleg mindig lesz egy kapocs köztünk, pedig igencsak meredeket mentünk lelkileg, kétszer is. Ami a szép az egészben, hogy vele is ebben az elmúlt egy évben kerültek helyére a dolgaim, ahogy sok mindenki mással.
Az idei év lesz a barátozás éve, de ezt nem rántom ide be az útinaplóba témának, szeretnék majd külön írni róla.
Terveim igen vannak, de kitűzdelt bedátumozott nyomasztó célok nélkül. 🙂
Napi szinten fogok Kiberovon keresztül jelentkezni, már amennyire a kinti wifi és egyéb infrastruktúra engedi, Mauritániában nem nagyon akarok netezni, azon kívül azért valószínűleg megoldom.
24-én hajnalban indulok az autómban egyedül, egy 5-ös Mazdával teszem majd meg az összesen 6000 kilométeres távot, amiben lesz bőven úttalan út is, mert a no roads in Guinea azt jelenti, hogy nincs út és kész. Van szép nagy grand piszt (helyiek által kijárt szélesebb földút), bazi nagy hullámokkal, áttörésekkel át hegyen völgyön, falvakon, annyira csodaszép, hogy nehéz ezt így előrevetíteni, ígérem fotózni is fogok.
Idei célállomás harmadik alkalommal is Sierra Leone fővárosa, Freetown.
Amíg oda eljutunk áthaladunk Szlovénián, Olaszországon, Marokkón miután lejöttünk a kompról Tangerben, Mauritánián, Szenegálon ahhhhwwww örök szerelem, Guineán, hogy megérkezzünk a gyémánt országába, ahol a mai napig gyerekeket dolgoztatnak, meg adnak férjhez igencsak idejekorán, de erre majd onnan kintről visszatérek.
Ez lesz a negyedik utam, 18-ban egy 40 éves 123-assal,
20-ban egy 22 éves jómagyar Suzuki Swifttel toltam végig, mindhárom alkalommal csapatban.
Most pedig egyedül veselkedem neki.
Ami nem teljesen igaz, mert van 400 plusz autó nevezve, és én is konvojban megyek természetesen a barátaimmal, segítjük egymást, ha bárkinek szüksége lenne segítségre. Hát elsőre röviden ennyi: szerintem tartsatok velünk.