Laayounne fele haladok, a nemtudomhányadik és milyen napon, és találtunk egy Shell kutat.
Tegnap volt egy olyan durva felismerésem, de olyan, hogy félre kellett állnom kocsival bőgni.
Lassan egy fél éve, vagy talán több, hogy kimondtam azt, a szar is jó Öreg, és akkor őt kérdeztem, hogy te Öreg ezt érted? Én értem Lelkem volt a válasz, hát tegnap megjött.
Ennyi csak a fáziskésés, nagyon durván csaptam agyon magam, miért annyira alapvető és nem szabad elugrani előle.
Hogy a szar is jó.
Mert abban a szenvedésben, abban a mérhetetlen mély fájdalomban kényszerültem rá, hogy meglépjen a legnehezebbeket.
Hogy egyedül maradjak és önállóvá váljak.
Nagyon fontos, hogy nem magányosan, nem törtető kos módjára majd én azt tudom, hanem egészen egyszerűen megtanuljak akkor kérni, amikor szükségem van rá és nem a megszokás mondatja ki.
Akkor ölelni amikor nekem és a másiknak is jól esik, akkor enni amikor éhes vagyok és minden, de minden ponton felismerni, hogy éppen most MIT ÉRZEK.
A szenvedéseim által értem el egy kicsi szelet feloldozásig, amikor fel,- felismerem már néha, most én lehetek, magam vagyok és bízhatok abban akivé válok. Nem váltam, mert a folyamat az utolsó leheletemig tart.
Nagyon nem akarom ezt már elengedni, tegnap annyira durván ment az agyam egyedül a kocsiban, néhány mélyponttal, hogy teledumáltam mindenkinek a „hangpostáját” és megéltem nem tudom hány most itt a végem percet. Aztán ugye még sem lett végem.
Estére igen, beütött a szerbkaland feeling, kezem-lábam remegett, de végül Matyáékkal szállodáztam, nagyon hálás vagyok most is nekik. Jó kemény kényelmes-matracos ágyon húztam a lóbőrt reggelig, Guelmim közepén.
Este volt kaja is. Ebben a témában is haladok a felé, hogy el tudjam különíteni ki az akivel kényelmes nekem együtt lenni és enni, na és ki az, akivel nem.
Nem szeretek mindenkivel, mert szeretni nem KELL senkit, viszont nagyon kell arra fókuszálnom, hogy kivel kényelmes. Nekem olyan emberrel jó öt percnél többet eltölteni, aki tiszteli és szereti a jó ételt, szeretek enni, érdekes gondolatmenet ez, mert mindig mondogattam, hogy nekem nem a zabálással van bajom. Nem a miatt híztam meg.
Az alkohol megborította agy játszik közre, de nem ám csak amiatt, mert két üveg bor az kiüti a napi nemcsináltam_semmit kalóriamennyiséget, hanem azért is, mert felborítja azt, mit tudsz, akarsz, kívánsz megenni, felborítja az agyad működését, ami azt mondaná, állj.
Dagadt zokni vagy, azt már ne emeld a szádhoz.
Mert minden szer megemeli ugye átmenetileg a dopamin szintem, kiváltva ezzel a saját szervezetem szabályozását, így esélyem nem volt különbséget tenni jó és rossz között.
Alapvetően minden étel jó, tolom ezt itt egy ideje, ami nem szuperfeldolgozott szemét, de semmitől nem szabad beszarni, én ezen a vonalon megyek.
Addig amíg az szabályozásom működik, szabályozni tudom a kajálásom is.
Most például csapkodom a billentyűzetet ezen a kúton, ettem egy másikildis töltött paprikát helyi lepénykenyérrel, felével, de a másik felét mindjárt beverem az otthoni szilvalekvárommal amit hoztam, aztán haladok tovább.
Nem mumus egyik zaba sem, és a szénhidrát sem úgy ellenség, ahogy én is csináltam és hagytam magam befolyásolni régen, nem a kenyér az óriási para, hanem a folyékony cukrok, magok, ezek azok amik irgalmatlanul meglökik a napi szilárd étel mellé a végeredményt.
Simán le lehet triplázni azt, amivel amúgy meg már réges régen jól laktam.
Így volt az, hogy tegnap este beestem ebbe a gyönyörű, nem, városba, már nagyjából csillagokat láttam, cukrom mínusz gyökkettő, amikor ráleltem a fiúkra egy csirkésnél ettek, a német mondta nekik, ott egyenek.
Hát, ritkán zabálok, mondjuk most sem, de a tányért úgy pucoltam le, mint más a nutellás palacsintát, és marha lassan múlt el a remegés is.
Ez is sóscitromos csirke volt, hát valami mennyei, az ára meg nagyon komoly negyven dirham, azaz kemény ezerötszáz forint volt kólával. Na. Kólát is ittam, cukrosat.
Sokszor kanyarodok vissza a kaja témához, mert nagyon-nagyon sokáig engedtem ebben is befolyásolni magam, azaz helyesen nem eléggé voltam önmagam, nem volt meg hozzá az önbizalmam, hiszen, kövér vagyok, iszom, tényleg mindenkinek igaza van, csak nekem nem lehet, mit tudhatok, ugyan.
Ugyanilyen rossz vonal volt a piálás is, néztem az embereket magam körül, most is figyelem, és isznak baszki, isznak sokan reggeltől estig.
Mostanra tudom, mit tesz az emberrel az alkohol, az az idegméreg, aminek egy cseppjére sem lenne szükségünk, és semmilyen szabályozás nem segíti az ártalomcsökkentés vonalát, mert mindenre lehet persze inni.
Örömre, bánatra, megérkezésre, kicsit, nagyon, vagy sakáltanya részegségig.
Amikor elindultam, azaz hetekkel is az indulás előtt még kétségeim voltak magammal szemben, nem a bebaszás kétség, azzal köszönő viszonyban sem vagyok, de petit problem volt bennem a szenegáli sörrel kapcsolatban, amikor a határátlépésnél jégre hűtve kínálják a Mauritán szívás után.
Most jöttem meg, hogy nem fog kelleni. Biztosan.
Most jöttem meg, hogy el tudom különíteni a piákat is, mi az, amit csak azért ittam, hogy elvágjam magam a létfájdalomtól és mi az, amit valóban szeretek. Jelentem a sört tényleg szeretem, ezért és eddig is, bármikor, ha meg kívánom és adott a lehetőség, meg fogom inni a nullás cuccokat.
Fura téma ez, mert a leállásnál ezt még keresi az ember, aztán a kitartás meghozza az elszakadás jutalmát, csak ugye nem azonnal történik meg, mint a mesében.
Melózni kell érte.
Nem megyek le Dakhlaba se ma, se holnap, nem is sajnálom, voltam már ott háromszor, érdekesség viszont, hogy lassan beérünk a Nyugat Szaharába, amit a Waze már határátlépéssel jelöl, ők magukat függetlennek vallják, nem marokkóinak.
Nincs kedvem most kiwikizni, olvassátok el ti, de ölték egymás sokáig a területért az olaj miatt is, most sem baráti a két oldal viszonya, se erre, se amarra nézve.
Cserébe viszont olcsó az üzemanyag. Ki is számoltam mára, van még nagyjából 200 kilométer a Mazdámban, azzal addig megyek, amíg, utána tolom bele az ötven centes naftát.
Van valami kemping Laayounne alatt, oda tartunk most, holnap reggel pedig már a Mauritán határ előtti Hotel Barbasban alszunk (jav: kurvára nem, totál el vagyok tévedve a napokkal, most néztem itinert:), mint mindig. Hotel egyenlő fürdés este, reggel, homok kivakarása testhajlatokból, mert ma már elértük az első dűnét, volt is nagy vigalom nálam.
Nálam.
Mert az egyik legnagyobb előnye az egyedül haladásnak, hogy ott állsz meg, ahol akarsz, ott fotózol ahol akarsz, ámde cserébe NEM IS TUDSZ SENKIT hibáztatni, hogy brühühü szegény áldozati bárány Marit senki sem szereti és nem akar vele együtt szállodázni.
Meg kell tanulnom önállósodni, meg kell tanulnom akkor kérni, amikor szükségem van rá, és azért fizetni, ami meg túl megy egy baráti szívességen.
Kiemelem ide, onnan indulunk, hogy neheheheeeemmmmm tudom kivinni a kukát otthon, mert annyira, de annyira gyűlölöm. Ez volt a dobbantó.
Most pedig ülök a Szahara közepén és írom ezt, rálátok a kocsimra, amit el fogok adni a célban, aztán meg hazarepülök egyelőre erősen úgy néz ki, hogy Bécsben landolva. De ezt is elengedtem, amikor ott leszünk, amikor látom az összeget, akkor kitalálom, hogy melyik jegyre elég a kiokoskodott pénzem.
Ébred bennem a szeretet, az egészséges elkerülés, az asszertív kommunikáció, az el,- és megengedés, és ami a legfontosabb, hogy nem veszem magamra a világ és minden ember ÖSSZES BAJÁT, GONDOLATÁT. Ezt adta az elmúlt pár év enyhülésnek. Igen, kurva kemény menet. Nagyon nagyon nehéz volt az első fél év a véglegesen kimondott nem után.