Szépnek szép, de otthonra nem kéne!
Freetown, 5 nappal a beérkezés után ülepedik a szar, rengeteg gondolat forog a fejemben.
Elsőként és legfőképp az, hogy az utolsó napok terhelését FOGALMAM sincs, hogy bírtam ki idegösszeroppanás, ordibálás, és persze alkohol nélkül.
A célkapus áthaladás előtti napon, 40 kilométerre a Bureh beachen volt az esti program, nagyon sokan voltunk, ott még megúsztuk a balhét.
Igen egyszerű okból kifolyólag, volt tér, így mindenki elég messze ült egymástól, hogy hallja ki milyen hangnemben, nyelven és miről beszél.
Néhány telefon ugyan eltűnt, de ezeket még akár a homokba is leejthették, én pedig egyszobában aludtam egy sráccal akit régóta ismerek és nagyon, de nagyon jó volt megélni azt, hogy képes vagyok nem inni, majd utána a lehető legszarabb döntésként én közeledni vagy akár elfogadni a közeledést.
Mert erre már nincs szükségem. Ezen az úton a zsiráfos vicc végigkísérte a gondolataimat, ahogy figyeltem a pasikat, egyesével, józanul.
Nagyon tiszta, jó,- és jószívű embereket ismertem meg, S-el a végére elmélyült a haverságunk, őt ismerem 18 óta és ami érdekes, attól féltem a legjobban, hogy vele nem jutok el Siófokig se. Alkoholista.
Sokat és sokszor beszélgettünk, de az alkoholizmusáról soha, most mégis, és hallgatom ámulva, milyen jól látja magát kívülről, mennyire ugyanabban a biliben ül, mint én ültem, és ugyanazt az utat járja. Kiberovtól rengeteg dolgot megtanultam, amikor S azt kérdezte egy ponton, hogy nadeMarcsa, ha én esténként megiszom nyolc sört, mert nappal utálok, és jól érzem magam, másnap reggel felkelek, akkor minek hagyjam abba?
Te mondom neki, én egy szóval soha nem mondtam, hogy tedd le, mert ennél nehezebb dolgot még az életben nem vittem át, mint az első három hónap után betámadó kibaszott ürességet és az életem teljes, nulláról való újrapingálását.
Tudod mit? Hozzak még egy sört?
Nem én leszek az, aki kiveri a kezedből. Jójó, válaszolta, DE apám-nagyapám alkoholista, jött a hárítás, és már váltottam, tudod, a vödör viszkikről a napi sörre!
Teljesen jó ahogy nyomod, mondtam, csak így tovább, MÁR tettél lépéseket.
Nem az alkohol a lényeg, hanem a beismerés, a látás, az értés, és a hit meg a remény, hátha rájön, ő, meg bárki más, hogy így nem mehet tovább.
Soha ne basztassatok egyetlen függőt se, mert a függés egy tünet, a stresszel való megküzdés képtelensége, nem egy döntés, nem egy: na, én ezt most akarom, holnaptól nem.
Azaz, igen.
De amikor ez megszületik igazán, kivétel nélkül mind elmentünk a falig, és eljutottunk oda, hogy bármi srácok, csak ez nem.
Nagyon nagy tévút ilyenkor arra várni, hogy majd egy párkapcsolat megment.
Erről is beszélgettünk S-el, hogy ő elvan így, tényleg békés részeg, némi szekunder szégyent azért tud néha generálni, de amíg eljut oda nyom olyan sztorikat, ahogy engem felmosóval kell összeszedni a röhögés miatt. Meséli este, hogy mentem 10 évesen a suliba, a libának celluxszal be volt kötve a csőre, vezettem spárgán…itt elveszett gondolat én néztem igen hülyén, de bazd meg Mucikám, mi a faszomnak vittél egy libát spárgán bekötött csőrrel a suliba?
Ja, hát mert én voltam a Lúdas Matyi farsangon!
Végem volt.
Bármeddig tudok vele dumálni, röhögni, ugyanazt érti, látja, amit én, iszik.
Minden függőt, függjön az bármitől csak bátorítani szabad, az összes tiltás, az összes te vagy a szar és mindennek az oka, totális zsákutca, mert az ok a trauma.
Megtanultam az úton, hogy a legerősebb triggerem az ember, sajnos a férfiak, de ismerve a múltam, ezen semmi, de semmi meglepődnivaló, vagy sajnálnivaló nincs.
Nem kell engem se megmenteni, se segíteni, mert ha nem rakom önerőből össze magam, akkor a rendszer nem lesz elég stabil.
Minden kívülről behúzott energia el tud szállni egy pillanat alatt, ezért fut ki mindig visszaesésbe az, ha valaki az úgynevezett szerelem miatt teszi le, amit használ.
Az oxitocin is drog.
Méghozzá tud olyan erős lenni, mint a kokain, én éreztem, egy egész évet áthúztam vele úgy, hogy alig-alig ittam, mert egy valaki húzott, tépett a bizonyítás felé, márpedig bizonyítani csak magunknak kell.
Itt állok az út végén, itt ragadtam Afrikába, ilyen még nem volt, négy teljes hét lett belőle. Ha hazaérek, anyagilag pont ugyanott fogok tartani ahol voltam, csak kell egy kocsit vennem.
Ha megvettem a nulla marad, plusz a még tologatott utolsó tartozások.
Megérte-e? Azt mondom olyan mély felismeréseim voltak és vannak, hogy egy év rehab, de ha elmegyek oszlopos szentnek se adott volna többet, felismerni azt, hogy szép, szép az a zsiráf, de otthonra nem kéne.
Bőven volt alkalmam figyelni a többieket, nők, akik nem tartoznak senkihez csak páran voltunk, így igen, nagyon sok férfit figyelhettem.
Hogy beszélnek a családdal otthon, ebből rengeteg szép példát láttam, aki szeretettel telve telefonál haza esténként és ossza meg velünk is az örömét.
Rengeteg olyat láttam, aki milliárdos, és ha belefingik a kádba bekapja a buborékot is, olyan smucig geci, meg olyanokat, akik egyszerűen semlegesek voltak, semmit nem tudtam velük kezdeni. Ezzel a koncentrált tiszta jelenléttel értettem meg azt, hogy a gyerekkorom traumái és az abból szerszasználatba menekülés több évtizedre, olyan rombolást végzett bennem, ami miatt nekem most foggal, körömmel kapaszkodnom kell abba, hogy önállóan megtanuljak élni.
Nagyon kevés emberrel tudok együtt lenni pár óránál többet, erről beszélgettem is párakkal. Sokan rákezdtek arra az egyvelegre, hogy de hát akkor magányos vagy, de hát akkor mi lesz később, de meg majd, és akkor most neked van férjed vagy barátod?
Válaszoltam, hogy nem. Viccesnek gondolt röhögés a társaságban, hát haha, nem is nagyon tudna elviselni téged senki.
Ez elhangzott. Az fel sem merült, hogy én nem tudok elviselni senkit, azaz nagyon keveseket, mert még nem rendeztem el magam belül, nincs még mindig meg a stabil szociális és anyagi hátterem, még mindig csak az első év utáni másodikat kezdem, nem vagyok készen.
Benne van a pakliban, hogy nem is leszek, akkor erre a sámlira kell felpakolni egy kerek életet, közösségekkel, sok, sok beszélgetéssel, terápiával. Igen, terápiával.
Ha hazamegyek, amire most még nem akarok gondolni, mert ha csak bekúszik egy kicsit is a kicsiFruzsikám gondolata, hogy 17 éves, és ott hagytam egy hónapra, meg akar támadni a bűntudat, ami az egyik legszemetebb tanácsadó, a döntéseimért ki kell állni, most ezért, hogy eljötte ide tanulni magamról és az emberekről is, sokat.
A három-négy napos nyomás, amit a kocsieladás, és egy másik emberi huzavona okozott már elmúlóban van, ez volt a legnehezebb része a sörrel szembeni ellenállásnak, amikor PASSZÍV helyzetben mozdulatlanná merevedve, mások által még jobban húzva és húzva lefelé, nem kapsz semmilyen dopamint az agyadba. Egy ilyen este hagytam ott a Radisson parkolót, és mozgattam ki magam arról a helyszínről ahol már nem láttam a kiutat.
Ez mindig megoldás. Itt és most is.
Ennyire a jelenben, ilyen sokáig még soha nem voltam.
Folytköv, jövök még a kocsieladással, és egy kicsit komolyabb bamakós írással, hátha olyan is követi aki szeretne eljönni. Azt viszont leszögezem, hogy ez minden csak nem társasutazás. Túlélőtúra, katasztrófaturizmus egyveleg.
Mit kaptam tegnap a libanoninál?
Buborékos szőlőlevet pezsgős palackban!!!