Nemtudomhányadik nap reggel, hazudok megnéztem, szombat van és hajnal négykor felkeltem pisilni, utána még háromszor, majd harmadikra sikerült elvakarni magam a tatra, ülök a bárban és összenyalábolom azt a rengeteg mindent, ami átfolyt bennem és azt is, ami megakadt.

Jó híreim vannak, haladok.

Valami olyan mély és erős vágy ébredt bennem az egyensúly iránt és épül be a motivációim közé, hogy nem akarok senkit bántani, de felülírni, se elvárni, se überelni, semmit nem akarok, csak olyan emberekkel lenni, akikkel kényelmes.

Ennek ezen az úton lesz jó pár próbatétele, de talán van már annyira tapasztalatom Afrikával, hogy ha valami nem oké fogom magam és ellépek.

Tegnap egész álló nap döglöttünk az ólban S-ékkel.

Villámként hasított belém a felismerés, hogy nem, itt sem iszik mindenki, bármennyire is meg voltam róla győződve, hogy ez így van.

Mekkora félregondolt dolog ez is a függő életében, hogy azt veszi csak észre, amit észre akar, nem láttam mást, csak a rossz működést körülöttem, a haragot, csalódottságot és bántást, most meg belülről valami teljesen más csodát kezdek észrevenni, igen, figyelnek rám az emberek.

Kap a nő is, egyszerű türhő megjegyzéseket, ahol túlmegy, onnan dobbantok, de megélni azt, hogy a korban körülöttem egyidős haverjaim végighallhatják azt, mi alapozta meg a végső és teljes szétcsúszásomat, azt hogy nem fejlődött ki az agyam, az érzelemszabályozásom, miért nem lehetett elvárni sem tőlem abban a helyzetben, állapotban, hogy észleljem ezt. Ezt nagyon-nagyon érdekes megélni. Nem kell ordítanom, heti hatszor edzésre menni, rúdon lógni, kiposztolni, likeokat vadászni, megmondani, megmutatni, nem csinálok mást, csak vagyok és önmagamat felvállalva őszintén beszélek. Ami újdonságként ért, hogy mennyire sok helyen lehet ezzel interakcióba lépni, emberekkel kapcsolódni, még a szobatársammal, Marikával is. Amikor volt egy kis unconfortable silence elmeséltem, röviden, hogy most miért vagyok itt, és ja, mi is a célom ezzel. És ő azonnal elkezdte mesélni, a fia függő, adjam meg neki hogy én honnan és miből, kiből merítettem segítséget. Azt is megosztotta velem, hogy már csak a kora miatt sem iszik azzal a gépszíjas vehemenciával, amivel régen képes volt, ő is.

Nem hiszitek el, mennyi embert érint ez a világ szinten ránk telepedő folyamat. Nem csak a pia, de a gyógyszerek, fű, benzo, social media és az egész kibaszott kifele igazodás, amit megtörni, mondom és mutatom, valami irgalmatlan nehéz feladat. Pierre mondta nekem egyszer, ott baszod el, hogy nem felfelé nyúlsz a polcon. Már értem. Igaza volt.

Ez a bamakóm egyértelműen egy folyamat lezárásra és valami valóban újnak az építése lesz, ami elkezdődött ezzel a három héttel. Indulás előtt volt egy kétnapos etapom, amikor olyan negatív spirálba húztam be magam, hogy öröm volt nézni, beszorongtam, mint állat. Tudjátok a szar is jó, ezt most már kinyomtatom egy pólóra, ha hazamegyek, mert alapigazságként beleégett az agyam legmélyebb traktusába.

Az történt, hogy beleturkáltam a régi képeimbe, egyetlen notebookon ezen, vannak elmentve mind, nem is tudom, 2002 óta, vagy még régebben, és hát nem, nem volt jó belenézni.

Azt ismertem fel, hogy ha három évet fel tudok mutatni, amikor nagyjából összepakoltam magam, akkor igencsak sokat mondok. Megszületni úgy, hogy az anyád nem akar, és elvetetni sem tud, mert az apád elhagyja anyád terhesen. Az első gyerekkori sztorijaim között ezt hallgattam meg egymilliószor, hogy ott volt már az esküvői ruha, de esküvő nem lett, nem lett viszont abortusz sem, mert nem adott ötszáz forintot a beavatkozásra. Csinált cserébe azonnal egy másik gyereket, egy másik nőnek aztán még hármat, így aha, van öt féltestvérem, egy ilyen indulás, hogy engem alapvetően senki nem akart. Abortuszszökevény, a kis mongol idióta, így is becézgettek gyerekkoromban. Vágottabb kicsit a szemem az átlagnál, mindegy.

Könnyen írok már ezekről a dolgokról, ne akadjatok meg, mert annyiszor beszéltem róla, hogy beütött az a pont, amikor beépül megértés szintre, teendőm ezzel már nincs a jelenben, nem tudok másokon változtatni, nem tudok a múltamon változtatni, sem a szüleimet (egy maradt) belátásra bírni.

Főleg az után a felismerés után, amikor rádöbbentem, hogy hát bazd meg, az anyám is „csak egy” alkoholista. Mutatta ő már jó régen a demencia és pánikos szorongás jegyeit, 10 évig élt együtt „egy Gézával”, aki elég komoly fogyasztó volt. Azóta meghalt!, és mellette, meg előtte is velünk, VELEM:  anyám folyamatosan borozott, pálinkázott.

Azt meg már meséltem, amikor engem is elenium konyak kombóval igyekezett megnyugtatni oly sokszor a húszas éveimben. Ez ilyen, ezt meglátni is olyan volt, mintha Thor kalapácsa baszott volna fejbe, mindegy is, haladjuk tovább. Volt, de nincs itt semmi látnivaló. Ma ma van, holnap meg nem tudom milyen nap lesz. Szóval elvoltunk tegnap a kabinban, és nekem nem kell ordítanom, posztolnom, mindenben egyet értenem, észreveszem, amikor csinálom AZT, amitől nagyon szeretnék eltávolodni.

Mert nagyon utálom ezt a haragérzést már, amiről rengeteget hőzöngtem nektek, két csodálatos ága van, az autószerelőkkel való harc és a kajálásba beleugatás, amire tegnap megint be lehetett csibészelni.  Az első mondatommal észrevettem , hogy már megint ugatok valakinek, aki meg akar győzni róla, hogy a kenyér az fúj fúj, egyek inkább kolbászt. Mari! Ki ért hozzá, ki fogyott le éhezés és bármilyen kaja elhagyása nélkül? Te! Te! Értsd meg, hogy semmi másra nem szabad fókuszálni csak erre, hogy okos vagy, látod az összefüggéseket, és meg fogsz tanulni eltávolodni olyan dolgoktól, amik mérgezően hatnak rád. Mert el lehet, mondhatok nemet bárkinek, lehet faképnél hagyni akárkit. Bármennyire is sajnáltam most a kutyákat otthon hagyni, otthon kellett és kész.

Ma este kikötünk Tangerben, meglátjuk, hogy mennyire lesz gyors vagy lassú a beléptetés, a buszokat, ha behajtják a szkennerre, akkor nagyon, nekem egy első célom van, a város széli 20 eurós Ibis. Az, hogy parkolózok vagy befizetek, még kiderül, az esti fáradtságomból kiindulva mire leszek még képes.  Ma még csecsébe tudom vágni magam, fürdéssel, egyéb extrákkal, szóval azért az után egy két napot illik csövezni, meg a pénzem az úgy van kiszámolva, hogy ha szerelni kell, akkor nagyon fogok kapálózni. Ugyanis annyi nincs. 

Egyelőre a kaja is rendben van, azok, akik befizettek a kompon, kihozzák a maradékot, ezt-azt a többieknek, és emiatt nagyon ó, de marhára hálásak lehetünk a pandémiának, mert valóban megtanultunk végre spórolni és kicsit jobban egymásra figyelni.  Elvétve futok már csak bele olyanba, hogy semmi nem számít, meg ki mekkora csöves, ha nem százeurós szállodában múlatja az idejét. Ez mindenkinek a saját döntése, hogy mire költ meg mire nem, am baromi jó érzés, amikor emberek segítik egymást. Kell is.

A marokkinók és nejeik kerekre nyílt szemmel nézik a fejem, tudom miért, mert színes, jó kicsit túl lett tolva a sminktetoválás, azt meg az arab nők hát na, imádják. A sminket, a szép ruhákat, a csiricsárét, én meg kicsit csiricsáré vagyok most ez van. A kiszortírozott szoknyákat, egyebeket még elő sem halásztam a hozzá válogatott csodagyöngyökkelJ, na de majd lejjebb, Fekete Afrikában. Malaga magasságában haladunk, ezen a monstrumon, ha kiállsz hátra és nézed a vizet többet ér bármilyen pálinkánál vagy xanaxnál, a zúgás és a melegedő levegő, a napfény ereje, a levegő páratartalma már idefújta Afrika szelét.

Már nem kérdés, hogy miért nem iszom. Mert őszintén a legmélyebb szívem bugyrából mondom, hogy ezerszer jobb így. Sose gondoltam volna, de így színesebb a világ. Nem kell reggel szintre hozni magam, algopirin, deadelon, koffein és még ki tudja milyen kombóval, hogy utána az első pár egység megalapozza a további töltikézést, napi többszöri érzelmi és lelki mélypontokkal, amikor az elvárt  alá csökken a maligán fok. Hát mennyire kurva jó ez már így.

Befele hallgatok, és nagyon megválogatom, hogy ki lehet a közelemben.

Az, ha  szarul reagálok emberekre meg remélem, hogy simulni kénytelen a sok agyalás eredményeként.

Na ezek miatt NEM ENGEDEM EL, mert amit elengedsz, azt sosem fogod megérni.

Ne engedjetek el semmit.

2024 Január, Genova Tanger komp, utolsó nap

Marcsa