Elindultam itthonról úgy, hogy fossá szorongtam magam a megelőző hetekben, de működött az a dolog, amivel már jó ideje motiválom magam, lefixálom, befizetem, és kész nincs visszaút menni kell, tenni kell.
Nem teljesen voltam biztos magamban alkohol ügyben, azt tudtam, hogy berúgni nem akarok, de azt, hogy a sörrel hogy állok majd hadilábon, amikor beüt a negyvezszáz fok, azt nem tudtam előre.
Az elmúlt lassan másfél év, amihez közeledünk, és az elmúlt kettőésfél megtanított arra, ahogy a szorongást okozó dátum és esemény közeledik, úgy halványul a lécrezgés, mert a kitartásom eddig, tényleg, mindig meghozta az eredményét.
Ezzel az úttal értem el oda, tíz év után, ilyen ripsz-ropsz folyamatok ezek, hogy megláttam a párhuzamot edzés és élet között.
Az edzéssel valahogy sosem álltam olyan hadilábon mint sokan mások, mindig is az életem része volt. Az elmúlt pár hónapban kicsit a hátoldalára fordult a dolog, nem tudtam menni, ami nagyon ritkán fordult elő az életemben, de most úgy nem mentem, hogy nem volt elszakadás, folyamatosan tartom velük a kapcsolatot és tudom azt, hogy oda tartozom.
Még akkor is, ha most más került a fókuszba.
Ez a majd’ 8000 kilométer mutatott rá arra, hogy az önként vállalt „szenvedés” egyfajta edzésként realizálódik abban a folyamatban, amiben jó ideje megyek előre, elég hosszú stagnálás után.
Belül, mélyen értettem én és láttam a dolgokat, de érezni, látni csak most látom ezt, hogy az a nyomás amit a rally alatt kaptam tett képessé arra, hogy hazaérkezzem egy a régiénemnek durván kimerítő repülgetés után, és másnap már vonaton ülve robogjak Székesfehérvárra autót venni.
Aki ebben nem volt benne, nehezen érti, mi az felépülő függőnek lenni az első években, amikor a függő tényleg milliméterről milliméterre halad előre, előbb csak a sarokig teszi meg a sétát, aztán lám, képessé válunk olyan dolgokra is, ami talán már az átlagterhelés fölött is van.
Nem egy mindennapi dolog, ami mögöttem van az elmúlt egy hónapban. Hogy is kerültem én a Bamakóra, és ebbe a helyzetbe, hogy a negyedik túrámat egyedül toljam végig?
Még 2014-ben történt az az eset, hogy elküldtek a nagyon jól fizető munkahelyemről, meglehetősen aktívan fogyasztó időszakomban, egy évet beragadtam a szobakonyhámba.
Bor, társkereső, edzés, ez volt a repetorár, még ki is mondtam, sokszor, hogy leszarom ismerkedem, mert akkor legalább történik valami. Azt hittem, hogy az az állapot az, amikor érzek.
Baromi nagy tévút ez, de ezt már írtam. Ezzel az egy évvel sikerült belefutnom K-ba, akivel utána lehoztuk azt a hét éves hagyjukismit, mert most állok azon a ponton, hogy értem, én vele, ő velem volt elfoglalva, és totális teljes tévúton voltam azzal, ha lejárok edzeni, ha megteremtem a házat, kertet, autót, eljárok pszichológushoz CSACSOGNI!!! akkor én tettem magamért valamit, mert nem, lófaszt sem tettem.
Arra voltam befókuszálva, hogy K mi a faszért nem foglalkozik magával és ez elvitte minden normális energiáimat, az is, hogy folyamatosan megpróbáltam szakítani vele, de nem ment. Mert bármitől és bárkitől képes vagyok függeni.
Akkor jött az első felajánlás, te Mari van egy nevezésem Bamakora, terepre, versenybe, nincs-e kedved eljönni velem. Van.
Mi bajom lehet? Amióta csak kitalálta ezt a Villám már menni akartam, nem volt munkám, az egész kapcsolat kezdemény hadilábon állt, ráadásul a végkielégítésemből is marad, szóval azt mondtam, na akkor go. Gondoltam én már akkor arra, hogy ha megyek, ha mozdulok akkor az életem is mozdulhat és igen, ez így is lett, elmozdultam a holtpontról.
Megismertem pár olyan embert már akkor, az elsőn, aki gyökeresen megváltoztatta az életemet,
Villám volt az egyik.
Rengeteget tanultam tőled Andrew, ezt még sosem pendítettem meg sehol, hát most leírom.
Tanultam arról, abból, ahogy állandóan előre mész, ahogy kockázatokat vállalva folyamatosan fenntartod magad körül a körforgást, ahogy egész egyszerűen nem engeded, hogy az unalom, a félelem elsodorjon. Mélyen, belül nem ismerlek, de azt tudom, hogy sokat adtál nekem, főleg azzal az első évvel amikor együtt dolgoztunk, mert az alapozta meg a turizmusos munkámat, mindent akkor találtam ki és rajtad keresztül jöttek az ötletek.
Emiatt mindig hálás leszek.
Lement az első versenyem, amibe soha többé nem vagyok hajlandó benevezni, mert annál embertpróbálóbb dolgot keveset tudok elképzelni, amihez adjuk hozzá azt, hogy még elég masszívan piáltam is, meg szedtem rá az egyebeket.
Amikor hazajöttem két embert veszítettem el, K-t és A-t is, akibe úgy zúgtam bele kinn mint a kisiskolás a nyári táborban.
Kezdődött minden előlről.
Feküdtem a kanapén, ment a Netflix és ittam a boromat.
Mentem edzeni, néztem a Netflixet és ittam a boromat. Közben dolgoztam, készültem az Ultrabalatonra, ahogy egyébként most is fogok, és persze mit ad a Jóisten, fél évre a teljes zárás után, amikor K utánam jött a futóversenyre, kibékültem vele.
A hosszú évek kálváriájába nem megyek itt most bele, aki akarja megtalálja a Facebook Száraz November csoportjában, de tegnap találtam egy fotót egy emailről, amit K írt a kibékülésünk után, az világított rá mindenre, akkor láttam meg azt, hogy mennyire szarul láttam a dolgokat és mennyire azt gondoltam, hogy én, mindenki mással ellentétben, teszek magamért valamit.
Lófaszt se tettem.
Ezt írta.
„Szeretém azt hinni, hogy tökéletes vagyok, de senki nem az. Hajlamos vagyok az elkényelmesedésre, mint ahogy tettem azt az elmúlt pár hónapban.
Tényleg megfeszítve dolgoztam azon, hogy visszaszerezzelek, majd amikor visszakaptalak, elkényelmesedtem. Most rájöttem, hogy mindennap meg kell feszülnöm hogy megfeleljek MAGAMNAK.
Ha megfeleltem magamnak, utána meg tudok felelni neked is. Tervet kell írnom, hogy mit miért csinálok. Mit, miért CSINÁLUNK. Tudom, hogy sorba állnak érted a férfiak, de azt kell elérnem, hogy ez eszedbe se jusson. Csak úgy tudom elérni, hogy ezt a tiszteletet kivívom magamnak, teljesítménnyel, tettekkel, szeretettel, kedvességgel, amit egy férfinak meg kell tenni egy nőért, akit SZERET.”
És ez nem csak egy üres odatákolt pár mondat volt, hogy ne rakjam ki, ez meg volt benne és meg volt bennem is, DE AZ ESZKÖZÖK, hogy ezt hogy csináljuk együtt, na azok hiányoztak.
Ehhez rakódnak össze a taumák, a gyerekkorban elmaradt személyiségfejlődés, a nála erősen bejátszó boys don’t cry, és borítékolva volt a disaster.
Ahova eljutottunk az a legalja volt.
Háromszor, négyszer volt olyan idegösszeomlásom mellette, amiből valóban az összes szert magamba verve ordítva menekültem Narniába, hogy semmiképp ne kerülhessen közel hozzám, ne érezzem azt a fájdalmat amit éreztem, hogy valamiért, valamiért képtelenek vagyunk meglépni egymás felé azt, ami ebben a pár mondatban benne van.
Ez mindkettőnk vágya volt, de senki, soha nem adott a kezünkbe eszközöket, ami a felnövés folyamatában a szülők és a tanárok feladata lenne, lett volna.
Van min elgondolkodni ezen a téren is.
Ebben az összevissza szarban döntöttem úgy, hogy elmegyek a második Bamakómra is 18-ban, rögtön a majdnemmeghaltam motorbalesetem után.
Letettem a piát, lefogytam, edzettem, rúdon pörögtem fejjel lefelé, megint azért, hogy valami szar kis szeretetet és figyelmet kolduljak, A-tól…mindegy is.
Visszamentünk, visszamentem csókolózni és beszélgetni annak a dűnének a tetejére ahol 15-ben is ültünk.
Azért, hogy ezzel az egy lendülettel essek vissza a teljesen szar működésbe, az ivásba, és azt azt követő évben rárántottam a stimulánst is, onnan kezdve toltam keverve gyakorlatilag mindig a kettőt. Este meg benzo, hogy tudjak aludni. K-val szakítani próbáltam, de nem ment.
Nem ment el.
Néhány hónap múlva, amikor megint ráfeküdtem arra, hogy összekaparom magam, továbbfogytam, tovább pörögtem a kurva rúdon, egy évre valamilyen szinten visszataláltunk egymáshoz, de mondanom sem kell, hogy őt is belrángattam a mindenezésbe, engem meg továbbra is
A mozgatott, áh, ne is kérdezzétek, innen már mindent látok, siralomház zsákutca, sehovajutás az egész életem mindaddig, amíg be nem léptem Kiberovnál az ajtón.
Nem tudom még most sem miért ő volt, ahova aztán valahogy minden héten két éven keresztül visszamentem, mert egy ilyen folyamatban ilyen hosszan aztán bőven benne van minden, untam, utáltam, feszültem, vágytam menni, untam, abba akartam hagyni, dühös is voltam, de valamiért megint mentem és egyszercsak, de erről már írtam, áttört a fal és ahogy beléptek az életembe a közösségek megszületett a nem, a nem köszönöm innen tovább én a másik irányba megyek.
Csá.
Nem köteleztem el magam egyik felépülési vonal mellett sem, önmagam építem magam, mindenhonnan azt használva amiben látom az értéket.
Így kialakult az a pár csoport, a terápia, az írás, és igen ez a rally is, ami valóban és végérvényesen megmutatta azt, hogy ami nem öl meg az megerősít.
Hajigáljuk ezt a hat szót egymásra, egymásnak, de nagyon kevesen éljük meg és gondolunk bele abba, hogy ez kizárólag akkor érvényes, ha tiszta tudattal tolod végig. Akkor megy be oda, ahova be kell épülnie, ahogy az izom épül az edzések alatt, ahogy a terhelést növeljük folyamatosan.
Ez most az idei terv, szépen visszamászni és még feljebb jutni, nekikezdeni valamilyen kognitív vonalnak, mert az, hogy az emberek üres pofázását, kontráit ennyire nem tudom elviselni, az nem teljesen egészséges, bár mitől is lennék az.