Azt hiszem ez az a nap amiért jöttem, friss az élmény.
Nagyon nagyon szeretem Guineát.
Elsőkként értem a táborba Labéba, vicces, ahogy mindenki köszön, hogy SZIASZTOK, mondom egyedül vagyok, AHA, értem, jönmegy, és mikor indultok holnap tovább, mondom hát indulok, miért egyedül vagy? Igen…egyedül ebben az autóban, ja, hangzott a válasz, olyan volt, mintha az előbb láttam volna a párodat. Talán írtam már, hogy számomra a párom szó sosem volt barát, ha együtt éltem valakivel annak volt neve és majd harmadikra megszokják az emberek, hogy kiről beszélek.
De igaziból nem mindegy amúgy, hogy egy társalgásban kiről van szó, nem annak kellene a fontosnak lennie, hogy miről beszélgetünk? Milyen érzésekről, érzelmekről, megélésekről, élményekről, kihívásokról?
Nagyon sokat tanulok magamról ezen az úton, meg a mindenki másról is.
Ahogy végül elneveztem AZT, hogy végre körbe tudom írni mi az, amitől lever a víz, ha mi emberek egymással nyomjuk, ÉN is, tolom, toltam az állandó kibaszott okoskodást, ami a csövön kifér, de nem akarom.
Sok mindent nem akarok mostantól és erre bekúszott egy nagyon szép próbatétel tegnap délután, amikor Koundara felé határt lépni érkeztünk, a majd délutánig tartó medencézésből.
Utálok sietni. Kapkodni meg egyenesen gyűlölök. El nem tudom mondani mennyire jól éreztem magam, ahogy sütött a nap, érdekes itt a meleg, lejjebb rosszabb lesz, de van valami szellő, a hegyen meg kifejezetten jó érzésem volt tőle, nekem, aki fel akar költözni alapvetően a Télapóhoz.
Na, haladjunk a sztorival. Van egy újbamakós srác, annyira nem srác, de itt legyen mindenki az, meg csaj, mert itt EGY SENKI vagy, így kellene ennek lennie OTT is, egy senki nullának lenni, mert a pénz a hatalom a jogtudóskodás nem ér itt lófaszt sem, mondtam: ezt az Afrikaisemmit nem viszik sehova.
Ha elveszi a határőr az útleveled és nem adja vissza, akkor nem adja vissza, akkor leülsz szépen a hokellóra és ha nem születik megoldás, kivárod a váltást. Valószínűleg a követező tovább tol. Persze oda akarok kilukadni, hogy megint belebonyolódtunk a határátlépésesdibe, de most valami baromira élveztem.
Egyszerűen láttam MAGAM, HOGY ÉN MOST ITT VAGYOK ÉS NEM AZ ESTI TÁBORBAN, miközben mindenki más egymást húzta egyre feljebb az ideglétrán, hogy úristen megesznek a kannibálok, meg nekem jogaim vannak, meg mikor hol mit pecsételünk.
Próbáltam halkan, aztán kétszer is hangosan átvinni az üzenetet, ha halálba idegelik magukat, akkor is ott fogunk kóvályogni a bódék között és ha nem akar dolgozni, akkor is húzni fogja az időt, ha fejreállva buborékot fújunk.
Nem ment át, de azért Miszterrel tolunk megint egy olyan térgyem csapkodós röhögést PONT az ujjlenyomatnál, hogy a rendőr is visított látva, hogy én fuldoklom a poénon.
Azt kérdezi a hivatalos közeg tőle, hogy NÁSONALITÉ?
Means honnan jöttél Ginibe?
Erre ez a barom, UNGÁRISSSSSSS, úgy monggyaddd mint magyarul az UGRÁLIS!
Ez úgy beütött, hogy rá kellett tolnom fél pipa ventolint.
Az asztmám nagyon megnyomta sajnos ez a rohadalom a homok. A DPF se bírja, de BB-ék azt mondták, segítenek reggel kiporolni.
Hát van mit.
Szóval szoptunk a Szenegál Guinea határon, amire az újbamakós srác, aki jött valakivel és a tegnapi karavánban is ott volt, a többiek háta mögött azt mondja nekem, háborogva, okosan, hogy ő nem érti, mi miért kóválygunk, miért nem tudjuk, melyik pecsétet hol adják.
Haladjunk, meg mittomén, hogy egyáltalán miért kezdte el nekem mondani. Arra nem is emlékszem, de lényegtelen. Üveges szemmel néztem rá és a régi én a fejemben azt mondta, frankón hallottam: tekiafaszm vagy, hogy itt magyarázzál nekem, hát én negyedszer vagyok itt, majd én azt tudom, hogy kell itt átmenni (persze nem tudom, meg amit tegnap tudtál az holnap nem úgy van), szóval ezt mondta a fejemben a másik, a jelenén meg azt válaszolta, hogy hm.
Figyelj, sajnálom, én nem fogom a többieket kibeszélni a hátuk mögött. Azért nem intézzük mi így együtt pikk pakk a dolgot, mert all in bénázunk, meg hát így kurvára nem sietünk sehova.
Szóval én nem fogok veled arról beszélgetni, hogy ki miért hülye….FIGYEL IDE ARANYKISCSILLAGOM, és a vállamra teszi a kezét. A másik a fejemben itt baszta pofán.
Én már akkor kamionnal a harmadik országokat jártam, szöveg, csak SEGÍTENI akarok. Ránéztem. Kérlek, Dzsoni, SZÉPEN, magadon segíts. Elballagtam. HA valamire, én erre most baromira nagyon kurvára büszke vagyok. És nem gondolok róla semmi rosszat, csak nem akarok vele lenni és azt sem akarom, hogy szeressen. NEM KÉNYELMES MELLETTE.
Ezen a vonalon zúg a fejemben már az út eleje óta a segíteni akartam csak, mert ebben a körforgásban voltam benne szügyig, és toltam toltam bele mindenkibe, a kéretlen okos faszságaimat, az ajándékokat, neked adom, ezt is azt is, gyere-gyere szeress.
Nem tudunk szeretetet venni, képtelenség. Csak akkor érdemes bármit bárkinek adni, ha az tisztán önzetlen. Igen, most tudom ezt gyakorolni, mert egyedül az úton megállva csecsebecséket helyi kajára cserélgetve nem felinstázva, nem pozőrködve a nárcival, ezt sokkal jobban, csendesebben élem meg. Nem, ez nem segítség, ezek apró kis örömbuborékok amit adsz a lelkedből csak éppen úgy néz ki, mint egy fülbevaló, kulcstartó, vagy akármibasz kadu.
Ma este bulitábor, elméletileg az egész mezőny érkezik, és nagyon, maradéktalanul boldog vagyok. Ahogy közeledik a befutó úgy halványul a vége szorongás is, alakul át vággyá. Mert nem a szarba megyek most haza, hanem egy új életbe.
Nagyon hálás vagyok.
2024 február Guinea, Labé
Marcsa
Hamarosan következik egy hosszabb, lezáró bejegyzés az elmúlt 3 hétről.