Na kigurultunk a komppal, nagyon nem volt egyszerű ez a pár nap ami mögöttem van.
Belecsúsztam a picsába milyen nap is van felhőbe, de az ott vagyunk már – ott vagyunk már, nem zavar be egyáltalán. Kocsit bedominóztam a kompra, csak a rámpán maradt neki helyem, afrikamód alátámasztották két kavaccsal én meg remélem, hogy jó a kézifékem, meg a sebesség sem dobja ki magát. Megy már a dorbézolás, nagyon érdekes, de semmi késztetésem nincs becsatlakozni a piálásba, nem is gáz amúgy.
Ha hasonló emberekkel veszed körbe magad, alapvetően tökszórakoztató az egész, nagyon szeretem őket. Az élményeink már hosszú évekre visszamenően is közösek, és nem, egy két hülyét leszámolva senki nem tukmál, sőt.
Ha kérdezik, nem ugrom el a válasz elől, elmesélem készséggel mikor és hogyan, mennyire borultam meg és igen, egy csodaként élem meg, hogy élek és mindazt, amire ez által, hogy nem iszom, vagy zabálom a serkentőszereket,- képessé váltam. Én még ennyi figyelmet és törődést soha az életemben nem kaptam, meg igen, szeretetet is.
Micsoda csapda ez innen nézve, te jó szagú úristen. Az alkohol és egyéb szerek annyira tönkre tették minden vonalon az ítélőképességemet, hogy felejtsd el, az elmúlt években már inkább csak nap-nap után vegetáltam. Szív, sűrít, lenn tart, kipufog.
Persze háromszor végigmentem már ezen az úton, de be kell valljam, fogalmam nincs, mikor mi következett egymás után.
Szinte mindent leráztam magamról, nem voltam képes odafigyelni semmire, a pénzre, az átváltásokra, hogy mi jön a következő napokban, mit is írtak Lustiék az itinerben. Rosso, tudom Rosso. Kuss. J
Felismertem, most, nem, nem akkor, amikor benne vagy, hanem most látom, ha visszanézek, hogy az alkoholos demencia már erősen bejátszott az amúgy is ADHD-val nehezített huzalozású, széttraumatizált agyamba.
Be kell valljam, egyik itinert sem olvastam, most sem sikerült magammal hozni a kompra, de mindegy is, majd Barcelonában amikor dekkolunk és süt a pofámba a katalán nap.
Majd akkor.
Most legalább tudom hova tartok, Barcelona, utána Tanger, és én nem a pálinkákat hajtom fel gyors egymásutánban a többiekkel a taton, vagy egy sorral arrébb Papáék kabinjában, hanem írok, és azon gondolkodom, hogy jutottam el idáig.
Baromi, de baromi nehéz út volt, a tegnapi nap meg hát, rendesen berezgette a szerbkaland feelinget. Szórakoztattam magam mindennel.
Délután 5 körül előttem még 600 kilométerrel ott tartottam, hogy nem fogom kibírni egyben az ezerkettőt. Érdekes, hogy nekem nem a vége szerpentin volt az ultrabrutál, hanem valahol Velence környékén nyomtam a hörgős metált meg a nothings gonna change my love for you-t, na, meg Kiberovnak a hangüzeneteket végeláthatatlan mennyiségben. És gyakoroltam rajta, hogy legalább ne kérjek állandóan bocsánatot, hogy nem baszki, nem bírom ezt a broadcastot visszafogni magamba, pedig mennyire nagyon szeretném. Meg kell tanulnom kapcsolódni.
De nem kizárólag egyetlen irányba. Meg befele, igenigen, befele, de oda nagyon.
Nem, nem csak itallal, vagy szerekkel lehet kimaxolni a tűrőképességet. Nagyon el voltam szokva az olasz három sávban négyen nyomjuk vezetési stílustól, de közben jöttem rá, hogy van ennek egy előnye is, téged se nagyon baszogat senki, ha harmadszor is elrontod a rohadék enc-c kaput, mármint, hogy nagy lendülettel oda hajtottam be ugye, enc-m az meg ugye nincsen, honnan is lenne.
Sose fogom ezt a kurva olasz autópályát megérteni, néha gondolkodom, hogy nyomtuk ezt anno navigáció nélkül. Oké tudom, papírtérképpel. Meg a templomtorony irányába. Nem úgy bezzeg a labancoknál, ha nem takarodsz ki a jobb sávodba az ötsávoson, azonnali guillotine halálra vagy ítélve valami helyi, saját nyelve sincsen népek által. 😉
Alapvetően megugrottam mindent önállóan, ahogy terveztem, ebben a tizenórás autóútban benne volt gyakorlatilag az egész életem, mindent, de mindent megéltem érzelmileg, lenn, volt fenn, meg hejehuja, de a lényeg, hogy még szerda este 11-kor becsapódtam egy Ildi parkolóba éppen kikötő felett, szétdobáltam a kocsiban a cuccokat és aludtam egy frankó 5 órát se, mert kétszer keltem fel pisilni.
Segged meg virít a holdvilágban, ez ilyen ez. Mindezt félálomban, remek volt.
Egyik srác busza megadta magát, így át kellett üljön máshova, de hoznak le többet is, nem lesz ezzel sem gond. Vagyunk elegen.
A komp az fullon bamakóssal, G is felhívott este, Mösziőjék, Dodék lábon bundeszeznek ‘Spanyolba.
Na, azt azért örülök, hogy végül is megúsztam, bőven elég lesz a maradék Afrikában. Kihajóztunk milyen napisvanon, hogy szombaton??? este megérkezzünk Tangerbe, ott lesz valószínűleg némi pecsételgetős esetleg szkennelgetős nehezítés, itt a hajón meg a helyi fenntartójuk jön holnap lasszépasszékat meg egyebeket gyártani a belépéshez.
Kizárólag azért, hogy utána azt mondhassák, hogy köszi Misz Orbán, ezt szart se ér, lehet kezdeni elölről. Anyagilag is. Ez már csak ilyen ez az Afrika.