„A Dakhlába semmiképp nem megyek le” arra volt jó, hogy most kurvára innen írjak nektek.
Éljen a következetesség.
Sanko azt találta mondani tegnap, hogy Dakhlából származik a daklava, és ezzel el is nyerte a nap faszsága címet, ők kinn kempelnek a büdös víznél.
Mi ketten bejöttünk egy bookingos apartmanba, a városba, 32 euro szezonon kívül 6-7 fő kényelmesen becuccol kulcsátadás után.
Ámde a többiek nem akarnak jönni, mert autóban alvás van, igaza van my Love, ölég lesz Guineában szívni ahol se út, se rendes szállás.
Most még hagy lötyögjek a forró vízben habozik a szappan lubickolva.
Egyszóval eddig hármat aludtam kocsiban a többinél tető volt a fejem felett, egyik sem ugrotta meg a nagyjából a 6000 forintot per éjszaka, erre tegnap még a reggelit is bepotyáztam, pedig Matya azt mondta nem volt benne.
Nekem igen.
Megjött a Dzsóbácsi kolónia is, na és akkor MA van az, hogy átgurulunk a Barbasba.
A Hotel Barbas a Mauritán határtól van 60 kilométerre, így reggel a határátlépéshez vígan oda lehet kocogni akár későbbi indulással is.
Utolsó alkalmakkal ez valami extra sengeni verzióban lett lebonyolítva, de azért él bennem az a gyász, amit 15-ben lenyomtak velünk, az akkor még apró betonbódé hátsó traktusában.
Esett ugyanis,hogy egy gépfegyveres határőr kijött és páááászport, páááászport elvette mindenki útlevelét, lehettünk ott olyan hm, százan talán, és kadu fejében túszul ejtette a büdös mocskos pucér tappancsait ráhelyezve, az összes útlevelet.
Ne hördülj fel, itt nem leszel píszi!
És akkor elindult a nagykönyv felett egyesével görnyedés, a könyv fölé belógatott zsinóron lebegő elemes zseblámpával, balról jobbra szemüveg híján, mert ilyen szegények, vakon odakapirgálva a neveket.
Nagyon afrikai lassan.
Kadu reményében lassan.
Erősen tartotta magát mindenki ahhoz, hogy nem kezdünk el fizetni, ezt ha önállóan utazik valaki Afrikában saját szíve joga eldönteni, de becsibészelni a többieket is, akik mondjuk valóban low budgetben nyomják, nem akkora amoremio leányálom.
Ne adjatok bribe money-t, csúszópénzt ilyenkor, bízzatok abban, hogy ők a türelmetlenebbek.
Mindig ők, én még egy bamakóm alatt se fizettem sehol extrát a Guineai dupla vízumot kivéve.
Igen, ott simán nem enged fel a repülőre.
Azt mondja, amit kaptál lejárt, áll előtted jardszerkóban és ahhoz, hogy KILÉPJ friss kell neki, százért. Állj neki vele vitatkozni…
Na mindegy is, kis múltidézés a szar is le van ejtve, tegnap megint nagyon mentem és beütött az első erősen emberileg generált mélypont, mármint a délutáni szokásos megfejtettem az én és mindenki meg az univerzum és létezés értelmét egy laza délutáni öt perc alatt,- után.
Ez minden áldott nap eljön, tegnap a terápiás kapcsolatomra láttam rá nagyon erősen kívülről, megértettem az el,- és leválás folyamatát, persze mondta ezt Kiberov tavaly október előtt vagy magasságában, hogy na figyelj, eljön az Afrika aztán így lehet, hogy elengedem a kezedet.
Ha erre a mondatra gondolok, MINDIG a fejem látom magam előtt, az olyan lehetett, mint mikor a szex, pia, drog, rákenroll kártyákat cserélgettük és lefittyenő szájjal néztem rá, hogy ollrájt, de hol marad a pleasure?
Ott a kezedben az edzés, ez volt a válasz.
Naköszi bazdmeg, ha az edzést sem tudtam nem fekete fehérben nyomni a válasz az, hogy volt egy átmeneti pont, amikor nem volt pleasure, szív sürít lenn tart kipufog…és ezeknek a szakaszoknak a fel,- felbukkanása egyre ritkábban jön meg.
De sokszor itt van, a mélypontokon, ami tegnap is beütött, mert a fáradtságban figyelmetlen voltam és hagytam magam belehúzni abba, hogy beüljenek az autómba.
Nem csak, hogy beüljön valaki, de a kormányt is kivette a kezemből, hirtelen mozdulatok, kapkodás,
Marcsa bezártad az ajtót, Marcsa gyere, Marcsa ….Marcsa…és én elkezdtem köhögni, felfeszülni, fulladni ugyanúgy, mint tavaly amikor a Bozontos kiabálva telefonált a kertemben, én meg két kutyával indultam kifele a valóban ötven fokos betonon, kutyákkal, pakkokkal, mint a málhás cigányok a karavánra.
Akkor is rosszul lettem, most is.
Annyi a különbség, hogy felismertem, szóltam, hogy oké spori time, kérek tíz percet, mert felfeszültem, és kérlek, picikét lassabban kapkodjunk, mert ezt az Afrikaisemmit nem viszik sehova.
Biztos, hogy a hangsúlyt és mondatokat ilyenkor még nagyon sokszor gyakorolnom kell, de nem szóltam, hanem KÉRTEM, így hatott.
Kaptam tíz percet ülve a hátamon és utána minden visszakerült irányba, ha akarjátok, mondhatjuk azt, hogy meditáltam.
Neeeem.
De. De mindegy.
Mivel Matyával a kaja vonal és a beszélgetés nagyon jól működik, utána minden a lehető legnagyobb rendben zajlott este, elmentünk megint helyi mixed platet enni, egyszerűen itt nem lehet mellényúlni fast fooddal, eskü a legegyszerűbb csumpiban is nagyon jóízű zabáik vannak.
Utána ettünk helyi tejberizst, az utcán cibálós kocsin ismered fel, van négyféle gabona neki rajta, köles, bulgur, rizs és zab talán, azt egy sűrű, nem túl édes joghurt krémbe teszi be, tetejére mandula, banán, datolya, darált pisztácia miazmás megy, na, most életem egyik legjobb édessége volt, volt.
Este elfogyott.
Előtte a helyi mixed salad meg kicsi kóla, a befáradt agyam-gyomrom meg leesett cukrom rögtön helyre pakolja.
Ma rendezem a kocsit, hogy legyen benne jobb egy, de a tegnapiból tanulva, egyedül maradok benne utána, mert sehol nem vagyok még ahhoz, hogy másnak a feszültségét, pörgését, kapkodását, vezetési stílusát kezeljem, és mi a téma: egyáltalán nem is kell így lennie.
Egyszerűen ez nem megy még nekem.
Tegnap jutottam el oda, oda, ez is a délutáni agyrohamomban volt, megint bőgtem, hogy hát hogy a picsába tudnék, tudhatnék én bármit is, ha húsz éves koromig a bántalmazó, fizikai erőszakkal és állandó megszégyenítő „szart sem érsz” nevelőapával megnyomott gyerekkoromból egy utolsó földön rugdosott, törött üvegek közt táncolva anyámat is összevagdosva BALHÉ UTÁN költöztem végre el otthonról.
Előbb a barátnőmhöz, hogy utána összejöhessek egy drogossal, innen a karrierem több évtizedig pipa.
Amikor a húszas éveimben haza kellett mennem, átmenetileg, az anyám az addigra problémássá vált, néha drogos, néha piás néha all in gyerekét, ha szarul volt éppen, eképpen terelte irányba: gyere jányom, elmegyünk a piacra veszünk jó román konyakot.
Aztán kaptam hozzá eleniumot is, így történt.
Leírhatom azt, hogy 16 éves koromtól 48-ig vérkemény függő voltam, ebből a sorból csak a heroin maradt ki. Volt helyette tramadol, tök szépen mutatja, hogy ájmszorri, miért nem fejlődött ki az agyam.
Se érzelemszabályozást, se egészséges emberi kapcsolódásokat nem tanultam, nem volt egy egészséges barátságom, egy egészséges elválásom vagy szerelmem, csak és kizárólag a végletek voltak.
Most ezt az egyensúlyi állapotot csak úgy tudom fenntartani, hogy egyedül élek és NAGYON figyelek arra, kivel mikor hol vagyok közeli kapcsolatban.
Mert nagyon végesek ezek az energiáim.
Hiszem én, hogy olyan ez, mint az edzés, majd lesz jobb, de ha jobb lesz, nekem akkor sem kell senki primitív, vagy aktív szerhasználó közelében huzamosabb ideig lenni, mert az picsa egyszerűen nem jó nekem.
Köszi Pierre, felső polc, tudom, most értem.
És tegnap megint beütött a Kék Madár mese, amiben Mytill és Tytill elzarándokol a világ millió szegletébe, az északi boszorkányhoz is, hogy aztán a megfáradt vándorútról hazatérve meglássák a madarat a szomszéd kislány portája előtt.
Mert otthon mindent túl közelről néztem.
Kellett a fizikai, nem csak az elmében felpimpelt távoltság is ahhoz, hogy érzelmeimet, érzéseimet, kapcsolataimat megrajzolhassam kristálytisztán.
Holnap határt lépünk, első nap sivatagban alvás a katonákkal, utána becsapódunk a Sahara Auberge-be és kezdetét veszi a business trip első fele.